Létezel
Gyakran bámultam a plafon rücskeit egy-egy forgolódós, álmodós éjszaka után. A tudatlanság rózsaszín burkába bugyolálva mindig ott volt Ő. Éreztem, megérintettem, simogattam… az illata körbetáncolt. Ám, amikor tudatosulni látszott bennem kiléte, eltűnt. A sziluett elmosódott, mint a hanyagul elkent grafit a hófehér papír közepén és az álom szertefoszlott, mint a szappanbuborék, melyet a szőke loknis csöpp lányka pukkaszt ki a nyári napsütésben akaratlanul. Mindig eljött az ébredés, mely erőszakkal tiporta el a vágyakozást.
Egyszer aztán eljött Ő. Éreztem, láttam, csókoltam, érintettem. Itt volt és nem vált elillanó, gomolygó köddé, mikor a hajnali napsugarak kopogtattak az ablak üvegén. Egész életemben vágytam, mégis hitetlenül néztem, ahogy még az éjszaka világában tartózkodva fekszik mellettem. Néztem a boldogságtól megbabonázva és gyakran féltem hozzáérni… féltem, hogy amint megteszem, az álom ismét szertefoszlik és nem vár más, mint a komor szürkeségbe takart valóság.
Mindig vártam, vágytam rá. Jelenléte az én kis világomban természetes volt. Létével a szürkébe színeset varázsolt; a perceknek értelmet, az életnek célt, a nélküle töltött időnek pedig végtelenséget adott. Mióta tudom, hogy létezik, azóta tudom nap, mint nap, hogy merre van az előre. Azóta létezik a jövő teljes valóságában, azóta van a holnapnak elgondolása, a reggeli felkelésnek miértje.
A megoldhatatlannak tűnő gondok megkapták a megoldás kulcsát, a magányosan vívott harcok erősítést kaptak, az arcon végiggördülő könnycsepp felszáradt, mintha soha nem is született volna meg. A megoldás pedig Ő maga.
Egyszerűen tudom: Ő a múlt- magányos éjszakák álmaiban megjelent árny, Ő a jelen- ki millió színnel festi a mát, Ő a jövő- ki már célt kapott, aki miatt van miért átlépni a holnapba!
