Ha most azt mondanám, hogy az életem merőben más volt, mint a kortársaimnak, vagy akár bárki másnak, hazudnék. Van egy szerető apám, aki egészségét feláldozva tett fel mindent azért, hogy a családjának „luxus” élete legyen – de mindhiába. Van egy szerető anyám, aki még mai napig is képes úgy viselkedni, mint egy tinédzser, és nagyon makacs fejű. Van egy szerető bátyám, aki már igaz, kirepült a védelmező, meleg fészekből, de rátalált a saját ösvényére, egy gyönyörű galambbal az oldalán.
Emlékszem, mikor anyám mesélte, így meg úgy költöztek mindig tesómmal és apámmal egyik kiadó lakásból a másikba – még mikor Pesten laktunk – de amikor megszülettem és öt éves lettem, eljött az idő, hogy forduljon a kocka: kellett egy családi ház. Így kerültünk le Jászfényszarura, egy kb. 6 ezer fős kisebb városba, ahol a kakasok kukorékolnak reggel, mindenki ismer mindenkit és a falnak is füle van. Abban a házban laktam és azt a házat nevezem a mai napig az otthonomnak – holott már nem is ott lakom egy hete.
Érzelmileg nagyon kihatott rám ez az egész „költözzünk el a meleg otthonunkból egy rideg és ismeretlen panellakásba, mert nekünk az jobb” projekt, és meg kell mondjam, próbára tett engem is és anyámat is.
De elég ennyi a bevezetőből, hogy megértsétek ezek a képek miért készültek. A képek valahogy most kifejezik a bennem lakozó érzelmeket, amik egyaránt negatívak és pozitívak. Rendszerint, több a hideg szín a képen, ezek azok a negatívumok, hogy apukámat ott kellett hagynom az otthonunkban, egyedül, magányosan.
Ez a költözés ráébresztett arra engem, hogy tökmindegy milyen messze is költözöm innen, mindig hiányozni fog – és szerintem ezzel mindenki így lenne.
Az ember otthona ott van, ahol a szülei vannak, még holtan is.
Otar Csiladze