Egy sötét szobában vagyunk, mi, csak ketten. Az ablakon beszűrődik egy-egy kis fényfolt, a Hold küldi jeléül annak, hogy ma van az a bizonyos éjszaka, amikor lehull a lepel rólunk, a porcelánból készült tökéletes álarc millió apró kicsi darabkákra morzsolódik.
Egymás felé teszünk lassú, kimért lépéseket, mintha még mindig szabályok közt élnénk, pedig pár órája írtuk alá a szabaduló levelünket. Felém jön, szépen lassan kitárja két kezét, de pont akkora távolságból, hogy még véletlenül se érjenek össze ujjaink.
Kísértés
Sötét van, nem igazán látni semmit sem, ilyenkor az ember csak az érzékeire hagyatkozhat. Van az a bizonyos érzés, amikor tudod, hogy valaki a hátad mögött áll, de semmi pénzért sem fordulnál meg, hogy a szemébe nézz, mert akkor minden semmissé válik, - hirtelen minden csoda megszűnne a világban. Szóval nem teszek száznyolcvan fokos fordulatot, ahhoz ez a pillanat túlságosan is nagyszerű. Hagyom, hogy ez a mese a végéig tartson, véletlenül se ébredjek fel ma éjjel…
Lassan közelít felém ujjaival – legalábbis így érzem – és úgy tesz, mintha karomat simogatná, - és igazán csak akkor érezhetem ezt, ha a sötétség legmélyére ereszkedem; lehunyom szemem. Nem is gondoltam volna soha, hogy képes leszek egyszer mindent egyetlen pillanat alatt megérezni: a külső hatások, az apró kis reccsenések, amik a szomszédtól hallatszanak át, egy kisebb szellő, ami a bezárt ablak kereteinek repedésén keresztül táncol be a szobába, a meleg, amit a radiátor éppen, hogy csak ad, és akkor érezném igazán, ha elé kupodornék, akárcsak mint kislány koromban. Olyan lényegtelennek hitt pontokat érzek, amik eddig soha nem kerültek elő.
Elég közel van már – azt hiszem. Talán pont a szuszogását vélem felfedezni az arcomból két centiméterre. A vágy, hogy azt a két centit lecsökkentsem mínusz háromra hatalmas. Nem hamarkodom el, várok még. Mindig úgy történnek a dolgok álmodozás közben, ahogy azt pont nem akarom: a legszebb és legjobb résznél mindig felriadok, „természetesen”, ha a legrosszabb dolgokról van szó, akkor ez a szabály nem lép életbe.A legjobb dolog az életemben az, amikor álmodom. Nem érzem a rosszat – általában – és képes vagyok olyan dolgokra, amikre egyébként nem.
Meg merek tenni dolgokat, amiket a valós életben soha, vagy ritkán. Ő is egy ilyen dolog: egy emlék, egy olyan darabka az életből, ami kincset jelent és ezt nem mostanában adnám át senkinek sem. Ha valamit megkapok az élettől, azt szeretem a magaménak tudni legalább egy kis részben. Az emléke mélyre bevésődik, véresre kaparja a szívem falát, - csak lassan gyógyuljon, még fájjon egy darabig…