Láttalak visszafogott gyermekként, egészen kicsi lányként, aztán évekig nem találkoztunk, majd újra láttalak felnőtten úgymond egy extrémebb kiadásban. Hogy őszinte legyek, először alig ismertelek meg. Mikor és hogyan kezdtél el foglalkozni az extrém modellkedéssel? Hogyan indult el a pályafutásod, hogy csöppentél bele ebbe a világba?

 

Egyik ismerősöm hívott be egy facebook csoportba, melynek Extrém Style fotós workshop a neve. Ők szerveztek egy fotózást 2012 tavaszán, melyre engem is meghívtak. Teljesen mélyvíz volt, előtte csak egyszer voltam sminkmodell, ahol készült pár kép egy portfólióhoz. Ezt leszámítva, ez volt az első komolyabb fotózásom.

 

Ismerlek már egy pár éve. Gyermekként nem nagyon tűntél ki a többi lány közül. Mikor kezdődött az extrémebb stílusváltásod?

 

16 évesen volt először, amikor találtam egy alternatívabb stílust. Ekkor festettem először színesre a hajam. Onnantól kezdve lettem ilyen „nagyvilági”.

 

Szüleid hogy fogadták a nem éppen hétköznapi külső átalakulásod?

 

Igazából teljesen elfogadták. Erre mindig azt szoktam mondani, hogy apukámnak a rózsaszín a kedvenc hajszíne, anyukámnak a kék. Szóval, a szüleimmel soha nem volt ebből probléma, mert „ezt majd kinövöm”. Bár, amikor az első piercingemet csináltattam, akkor eléggé mérgesek voltak, aztán az első tetoválásomat is csak nehezen vallottam be.

 

Környezeted hogyan fogadta?

 

Eleinte nem voltak ilyen stílusú barátaim, az interneten ismerkedtem meg ilyen emberekkel. A barátaim teljesen jól viszonyultak hozzá, soha nem volt bajuk azzal, hogy én ilyen vagyok. Akik régen a barátaim voltak, ők most is azok.

 

Már a hétköznapi szürkeségből is kitűnsz, nyilván a színes haj, illetve a nyáron előbukkanó tetoválások miatt. Valljuk be, az emberek előítéletesek: rosszalló pillantások, gúnyos megjegyzések. Mennyire vannak ezek jelen a hétköznapjaidban és hogy kezeled őket?

 

Most, hogy, nem vagyok olyan extrém például kabátban, furcsa, hogy nem néznek meg olyan sokan. Már ki van élezve erre a fülem, ahogy összesúgnak, hogy „anya, a lánynak kék a haja.” vagy ahogy az emberek az orruk alatt susmognak, hogy „Hogy néz ki? Mit szólhatnak a szülei?”, de igazából semmi hatással nincsen rám, jót mosolygok rajtuk.

 

Jelenleg a modellkedés mellett dolgozol és tanulsz is. A munkahelykeresésben mennyire érezted előnyét, vagy éppen hátrányát a külsődnek?

 

Az előző iskolámnak a végét tapostam, amikor szakmai gyakorlatra kellett mennem. Akkor nekem több színű hajam volt és féltem is, hogy nem fogok tudni elhelyezkedni, de igazából az első helyemre felvettek gyakornoknak. A főnök semmit sem szólt, de később kiderült az, hogy ha szeretne alkalmazni teljes munkaidőre, az ügyfelek nem biztos, hogy tolerálnák, hogy egy kék hajú lány ül az irodában. Ezért a hajszínemről fájó szívvel lemondtam a munkakeresés javára, így lett piros a hajam. Volt egy-egy ügyfél, aki meglepődött, de volt, aki mondta, hogy „hmmm, jó a hajad”. Pozitív visszajelzést egyébként mindenhol kapok, a legváratlanabb helyeken is, például postán a bácsi megdicsér, hogy milyen szép a hajam és megkérdezi, mi az eredeti színe, amire viccesen azt felelem, hogy szerintem a kék. Az iskolában nem ért semmiféle diszkrimináció ez miatt, kommunikációból például modulzáró vizsgán ezt a témát húztam, amiből ötöst is kaptam.

 

A fotózásokon kívül más területeket is érint az alternatív modellkedés?

 

Ismerősöm divattervező, ő is az exrtémebb vonalon mozog; alternatív, pin up-os, rockabilly-s, rock & roll-os ruhákat tervez és gyárt. Neki voltam már három divatbemutatóján is modell.

 

Mit szeretsz a legjobban? A fotózásokat vagy a bemutatókat?

 

A kifutó szerintem sokkal izgalmasabb élményre, de a kettőt teljesen elkülöníteném egymástól.

 

Hogyan leszel része ezeknek a fotózásoknak? Jelentkezel, vagy felkérnek?

 

Van a már említett csoportosulás, velük szoktam legtöbbször együtt dolgozni. Ők szoktak meghirdetni fotózásokat különböző témakörökben.

 

Milyen jellegű és mennyi munka előzi meg ezeket a fotózásokat?

 

Általában olyan fotózásokon veszek részt, ahol megszabott a téma és arra kell nekem kitalálnom, hogy mit szeretnék annak a keretén belül hozni. Ruha, smink és haj kiválasztása mind az én kreativitásomon múlik. Persze ott is segítenek a szervezők és ők is ötletelnek, így együtt hozzuk össze a végeredményt. Egy-egy ilyen fotózáson többen vagyunk és rotációban forgunk a sminkesek és fodrászok kezei alatt. Több óra az előkészület.

 

Kiállításon is jelentek meg fényképek rólad. Milyen érzés volt a kiállító terem falán megpillantani önmagad?

 

Idén augusztusban volt egy cosplay-es, lolitás fotózás, melyekből kiállítást rendeztek. Nagyon jó érzés volt. Nagyon érdekes volt, mert az egyiken a Silent Hill-ből voltam nővérke, az arcom az egyáltalán nem látszott. Láttam az embereket, ahogy csodálják a képemet és nem tudják, hogy ott állok mellettük és én vagyok a képen.

 

Sok nagynevű szakemberrel dolgoztál már, fotóssal és sminkessel is egyaránt. Van kedvenced?

 

Legjobban talán Márta Kampókézzel szerettem együtt dolgozni. Az ő elképzelései álltak szerintem a legközelebb az enyéimhez. Vele tudtunk olyan képeket megvalósítani, melyekre ránéztem és azt gondoltam: ezen én vagyok, ez vagyok én.

 

Melyik munkafolyamatot élvezed a legjobban? Ruhapróba, sminkelés, fotózás?

 

Hát legjobban, amikor már teljesen készen vagyok, fel vagyok öltözve, kisminkelve, be van lőve a hajam és villog a vaku.

 

Honnan ered ez a stílus? Erről mesélnél?

 

Hát valószínűleg Amerikából. Külföldön ennek nagy kultúrája van. Vannak alternatív ügynökségek, melyek csak ezeket a lányokat és fiúkat alkalmazzák. Ott sokkal nagyobb a felvevőpiaca is ennek. Nem is kell messzire menni, Ausztriában is van ilyen,  itthon egyelőre még nincsen. 

 

Melyek azok a célok, amiket kitűztél magad elé, amiket szeretnél még megvalósítani?

 

Ilyen témában nem nagyon tűztem ki magam elé célokat. Igazából ezt magamért csinálom, hogy lássam: ezt is tudom. A befektetett munkának jó látni az eredményét. Talán ebből lesz egyszer valami komolyabb is, majd ha Magyarországon lesz ennek kultúrája.