Rémképekkel tűzdelt, forgolódással teli álmomból az óra hangos, bántó csörgése riaszt fel. Hajnalodik, az éjszakának lassan búcsút int a nyugalom s álmatagon belépve a mókuskerékbe, kezdetét veszi egy újabb, szürke lepelbe burkolt hétköznap. Automatikusan, már-már gépiesen nyomom meg az ébresztő gombját, ezzel csendre intve azt. Gyűjtöm az erőt magamban, hogy legalább a konyháig lekászálódjak. Hamarosan a kávé csábító illata lengi körbe a levegőt, mellyel érzékeim lassacskán ébredezni kezdenek. Felkapom a köntösöm és magamhoz veszek egy füstszűrős levegőt, majd másik kezemben a gőzölgő, éltető kávéval a terasz felé veszem az irányt. Útközben kósza pillantást vetek a félhomályban a tükörre: még kócos hajzuhatag, karikás szemek, álmatag tekintet. Arcomon furcsa grimasz jelenik meg, pont, mintha citromba haraptam volna.
Kiérve leülök, a bőrömet megcsapja a friss, nyirkos levegő. Felparázslik a cigaretta vége, füstje különös alakokat magára öltve lassú táncba kezd a hajnal ködével és a kávé gőzével. Egy cikázó denevér repül el nem sokkal előttem, a semmivel egyenlővé téve kifújt füstöm. Csodálkozva nézek utána. Mióta átadta a helyét a nyár a fagyosabb levegőnek, nem is láttam egyet sem. Pedig a hajnal még jeges leheletével érkezik s tíz körömmel szaggatja a fedetlen, csupasz bőrt. Úgy látszik, ez a kis állatka dacolva a természettel egy valódi túlélőnek gondolja magát, ám lehet, meggondolatlanságáért az életével fizet majd. Gondolatvilágomból a szomszéd kakas rikácsoló, rekedtes kukorékolása ránt vissza. A velem szemben magasodó robosztus fenyő törzsén lassan kékesszürke alakzatok, száraz zuzmók öltenek formát, válnak láthatóvá a kék órában. A levegőben fanyar, friss, zöld illat terjeng, pont, mint a frissen szedett sóska aromája.
A fürdőbe lépve, a reggeli rituálé közben vizes arcomat felemelve a tükörbe meredek. Szembe nézek magammal s döbbenten bámulok bele a furcsán idegen tekintetbe. A vonások mögött az egykori önmagamat kutatom, mindhiába. Az utolsó gyermeki könnycsepp felszáradt régen, az első őszinte kacaj hangja örökre feledésbe merült, az egykor mindennél jobban vágyott álmok az elme eldugott polcain porosodnak már-már teljesen elfelejtve. Kusza érzelmek, kósza ábrándok, különös gondolatok villannak fel az idegennek tűnő szemekben. Vajon az egykori Én- kit hiszek, hogy mélyen eltemetve valahol még most is bennem él- mit mondana a mostani valómnak?
Az órára pillantva visszasietek a szobám nyugalmába. Egy, a múltban hallott dallam lopózik elmémbe, mellyel egy ártatlan, copfos kislány képét hívja elő. A villódzó dobozra emelve tekintetem látom, hogy egy- azóta a feledés homályába merült- rock banda játszik a képernyőn talpig feketébe burkolózva. Kicsit feljebb véve a hangerőt, elmerülök a múltban. Szemeimet kinyitva egy falon lógó fényképen akad meg tekintetem. Rajta egy arc, melyet kutattam, melyet oly’ nagyon szerettem volna felfedezni pár perccel ezelőtt a tükörben lévő idegen mögött. Az óra ismét csörög jelezve, hogy az idő nem állt meg, ideje elindulni s a ködös hétköznapok poros útjára lépni.
Gyorsan kikapcsolom a TV-t, mely eddig a szükséges félhomályt biztosította a sötétbe burkolózott reggelen. Bágyadtan, vontatottan öltöm magamra a jeges lehelet ellen a kabátot, majd még egy utolsó, kósza pillantást vetek a tükörbe, remélve azt, hogy talán most meglátom, kit kerestem, azt, ki egykor Én voltam.