Alig múlt el pár pillanat, a tátongó űr rögtön belém költözött: ismét közénk áll hatvan kilométer.
A lehetetlen érzések sorozata köszönt felém, amelyek régóta nem éreztem már ennyire intenzíven: hiány, magány, üresség, tétlenség, és az elhagyatottság. Ilyen helyzetekben soha nem tudtam megfelelően cselekedni – inkább csak elbújtam egy sötét szobába, ami olykor-olykor kivilágosodott, ha épp szebb napra ébredtem, de ez nem az a nap.
Órákig álltunk és csak vártunk, és azt hiszem, hogy magunkban keresgéltük a válaszokat, amelyekre egy pillanatig sem találtunk rá: lassan elmúlik a nyár, de az érzéseink megmaradnak, akkor mégis csak lebeg a fejünk fölött a kérdés, mégpedig az, - hogyan tovább?

 

Azt nem engedhetem, hogy a nevetéseink a feledésbe merüljenek, és azt sem, hogy a kézfogások és ölelések elhalványuljanak, tehát kell valami kötél, egy kapaszkodó, amibe bármikor csimpaszkodni tudok majd, ha éppen úgy jönne ki egy-egy lépéssorozat. De hol van egy a kötél? Úgy érzem, hogy ebben a