Hol van az, aki megmondja, hogy éppen mikor vagyok boldog, vagy boldogtalan? Hol van az, aki szabályozza, hogy éppen mikor sírok, vagy mikor mosolygok, amikor új napra ébredek? Hol vagy te, s hol vagyok én?

 

Ezer "hol van" és ezer kérdőjel a fejem fölött, és nem látom magunkat. Sehol egy tükör, vagy egy parkoló autó, aminek üveg ablakába bele tudnék lesni egy kis pillanat erejéig, hogy megbizonyosodjak arról, hogy létezünk. Biztos akarok lenni abban, hogy hús és vér vagyok, veled, - kézen fogva, ölelkezve, szeretve, vagy éppen utálva. 
Millió képet rejtegetek - emlékképeket, amelyek nem múlnak el, nem hagyom, hogy elhomályosodhassanak, de vannak percek, amikor fogom a fejemet és csak egy percig is, de azért könyörgök, hogy bár ne történt volna meg pár dolog.

 

Aznap reggel rohantam a messziségbe - álomvilágot jártam be, egyedül, magányosan, elhagyva, mert nem jöttél velem. Más világokat járunk be, egymás nélkül. Van az a világ, ahol szabad lehetsz, korlátok nélkül tehetsz meg dolgokat vagy éppen korlátok és szégyen nélkül törhetsz össze, apró darabkákra. Nincsenek határok - majd én megjavítalak, helyrehozlak. Persze van a valós világ, létezik, nap, mint nap tapasztaljuk: kihívások, problémák, erőltetett mosolyok és a magány. Ebben a világban milliárdnyi akadállyal nézünk szembe, de valahol mégis vannak bizonyos megállók, pihenőhelyek. Olykor leülünk és farkasszemet nézünk a valósággal - de felmerül bennünk a kérdés: hol vagyok én? És hol van az a személy, aki a pihenő felé mutatja az utat?