Hinni a boldogságban
„Szaggató kín járta át minden porcikáját, s úgy érezte, a szíve meghasad. A tenyerébe temette az arcát, és nem akart többé tudomásul venni semmit, semmit a világon. Kisöpört magából mindent. Egyetlen dologra koncentrált: a saját szívének száguldó, kínokkal telt dübörgésére, amely legszívesebben a csillagos égig ordította volna a fájdalmát.”
Az élet célja az, hogy élhessek. De miért is ez a cél? Mert élni jó, élni kellemes? Szóval tulajdonképpen a kellemesség a cél? Vagy azért akarok életben maradni, mert meghalni vagy nem létezni rossz, felfoghatatlan? Vagyis az élet célja a fájdalom elkerülése? Vagy azért akarok életben maradni, hogy megismerjem a világot, a rejtett titkokat? De miért fontos cél az, hogy egy halandó megismerje a világot? Van valami tágabb keret, melyen belül ez fontos, értelmes céllá válhat? Az élet értelmét nem a nagy dolgok, hanem az áldozatok adják meg. A szív egy mosolyból, vagy egy gesztusból merít vigaszt és kitartást ahhoz, hogy a lehetetlent, azt, amit soha nem tudhat meg teljes egészében, elfogadjon. Megérteni az élet valódi lényegét.
A boldogság keresése sokszor a szemünk előtt van, úgy, hogy észre se vesszük. Mintha tudomást se akarnánk venni arról, hogy nekünk is megadathat, hogy mi is lehetünk boldogok. Egy emberben meglátni a belsőértékeket és arra gondolni, hogy elhozhatja azt a dolgot az életünkbe, ami hiányzik, - nehéz elhinni, de annál könnyebb tenni érte.
Ahhoz, hogy meglásd egy ember mennyit ér, van, hogy beszélned sem kell. Sokan azt gondolják, hogy a csend kínos. Nem kell mindig megszólalni ahhoz, hogy beszéljen az ember. Ha egy esélyt adnának a csendnek, megláthatnák mennyi mindent képesek elmondani egymásnak szavak nélkül. Az apró jelekre figyelni. Észrevenni a mosoly mögött a fájdalmat, az üresnek tűnő pillantásban a szeretetet. Olyan párbeszédeket folytatnának, amiről álmodni se mertek.
Horváth Lilla