Mikor ülök az órákon, próbálok a tanár szavaira koncentrálni, nem pedig a saját gondolataim után szaladni. Legtöbbször leköti a figyelmem az anyag, van, hogy magamra hagyatkozom. A legutóbbi kémia órámra, úgy léptem be, hogy a fejemben minden csak kavargott. Minden, kivéve a kémia így, ahogy bejött a tanár, csak az éppen adott anyagra a „Nem-szteroid gyulladáscsökkentőkre” figyeltem. Percekkel később, megint csak máshol járt az eszem, és ismerős szavakra lettem figyelmes, amiket már láttam a fájdalomcsillapítók dobozának hátulján… Ibuprofen, ketoprofen és diklofenák amiktől a következő pillanatban szúró fájdalmat éreztem. Esetemben nem csillapított semmit, sőt mi több, felerősítette mindazt, amit legbelül éreztem. Éreztem, ahogy a fejem belefájdul a régi emlékek és veszteségek gondolatába és minden erőmmel próbáltam visszatérni az „életbe”. Ahogy újra tisztán láttam és a hangok nem zsongtak a fejemben, újra az órán voltam testben és lélekben. Mintha teljesen másik helyre kerültem volna. Változott a téma: fotoszintézis. Az allofikocianin szó jelentésén gondolkoztam, míg a tanár a fénybegyűjtő szerepéről és a színéről adott információt az osztálynak. Türkiz zöld színét, összehozva a fénnyel, én egészen különleges értelmet adtam ennek a szónak. Mostantól ez is egy olyan kis rejtély lesz számomra, amit más nem érthet, még valami, amit összeköttetésbe hozhatok azzal a személlyel, aki számomra a legfontosabb, és aki számára valaha én is sokat jelentettem. Újra láttam magam felé sétálni a személyt türkiz felsőben, és ismét kizártam a külvilágot. Egyre messzebb és messzebb húzom meg a határt, és minden alkalommal megszegem a szabályaim. Meglepődnél, ha tudnád, milyen könnyű letérni a megszokott pályáról és kirepülni egy olyan helyre, ahol senki sem érhet el. Elveszíteni önmagadat – elveszni a saját elmédben. Én minden egyes alkalommal ezt tettem, ahogy a gondolataim elkezdek rajtam uralkodni, átadtam magam és egy olyan mély helyre estem, ahonnan még a legnagyobb profik is magukat húzva térnek vissza. Bármilyen mámorító is számomra az elmélkedés, gyorsan fel kellett ébresztenem magam. Ahogy észbe kaptam már a csengő zengte be az osztálytermet és elsőként rohantam ki a padok között, míg még a fejemben motoszkált a tanár utolsó halk mondata: „A fitoén-deszaturáz egy enzim, ami a karotinszintézis egyik lépéséért felelős a cianobaktériumokban.” Próbáltam értelmezni – hiszen ismét végig bambultam az órát – hogy a következő órai dolgozatot egy kettesre meg tudjam írni. Ahogy sétáltam a folyosón, egyre több szó jutott eszembe, és egyre több mindennel tudtam összefüggésbe hozni. A zeaxanthin, mixoxanthofill a cianobaktériumokban lévő karotinok, és persze az echinenon. Hisz én ezt értettem, jó voltam azelőtt kémiából, hogy ennyire összekuszálódtak volna a dolgok. A többi órámon nem volt problémám a rémképekkel és a hozzájáruló múltbéli fájdalommal, mintha egy perc alatt elhagytak volna. Nem éreztem, hogy harcolnom kell ellene, nem voltam többé leláncolva. A fejemben motoszkáltak a szavak, amiket elmélkedésem közben, tudat alatt hallottam és megjegyeztem kémián, így gondoltam gyorsan megírom a házi dolgozatot. Először a foszfatidil-glicerol és a momgalaktozil-diacilglicerol, adta az ötletet, hogy a cianobaktériumok sajátos működéséről írjak, és gyorsan el is készültem.