Te mit veszítettél el önmagadból?
Én betemetem a napokat és mosolyogva szemet hunyok a történtek fölött. A végkimenetele a dolgoknak valahol már biztosan el van döntve. Egyik út erre, a másik amarra vezet, én csak azt keresem, ahol több és szebb pillanatokat élhetek át.Egy nagyobb részem azt mondja, hogy már rég meghalt, a másik részem pedig már csak kapálózik, mintha még küzdeni akarna, de tudja, hogy úgy is elsüllyed, nincs több mély levegővétel. Ebben az egészben az a szomorú, hogy nem volt lehetősége megismerni ezt a részemet. Egy aprócska kis világ volt, ami nem bírta túl sokáig és már-már magával rántotta volna a jobbik énemet. Azután persze jött a pofon, mire felébredni kívánkoztam, végül már nem féltem. „Ha így kell lennie, annak biztos oka van” – ismételgettem magamban.
Kollár Barbara
Felébredni vesztesen
Nem ismerek rá a régi képekre. Igyekszem felismerni egy-egy helyszínt, pár mosolyt és szemet, amik annyira tudtak ragyogni, de mára már elhomályosultak és színüket veszítették ezek a dolgok. Nincs célom különösebben, nem tervezek előre, hisz’ bármi jöhet. Talán soha nem fogom tudni a teljes sorokat még teljesebbé tenni, talán csak dühös vagyok és ez az, ami még itt marasztal: a düh, a bánat, ami gyakorta átöleli a napjaimat, amíg fényt nem kapok.Ha tudnám, hogy mi ez itt belül, már megnyugodnék. Adj választ, nevess és magyarázd meg, hogy van vissza út, de soha nem volt elég pár szó; nekem a tettek kellenek. Szóval ülj le és meséld el, hogy mi történik.