Űr van bennünk – hiszen valahol titkon’ eggyé olvadtunk. Még nem osztoztunk semmin, csak az érzésen, ami a tavasz köszöntével belénk bújt. Mosollyal az arcunkon intettünk a télnek, és azt hinnénk, hogy a búcsúval együtt postán feladtuk a negatív érzéseinket és a címzett elraktározta nekünk egy évvel későbbre.Mint 11 éves kisgyerek, úgy örültem meg Neked. Magamban mindennap elismételgetem, hogy Te leszel az én tavaszom. Hosszú időre a szívembe zárlak, aztán elhullasz majd, mint meggyfáról a virágja. Azt hinném, hogy nem lesz majd semmi baj, hisz’ jó volt nekem, jó volt Neked, de a minap – valaki meghalt bennem, valami összetört. Csalódtam a melegebb napokban, a szelesebb reggelekben, mindez egy pillanat alatt eltűntnek lett nyilvánítva bennem. Nem volt sehol sem a remény, a jó kedv, amire hónapok óta igazán készültem, amire együtt készültünk. Mélyen titkolom a dolgot – még nem sikerült feldolgozni a történeteket: a helyzetet, hogy eltűntél aznap, amikor beköszöntél.

Fekete-fehér világba burkolózva küzdök meg Veled, a kihívással, hogy valamit enyhítsek a fájdalmadon, azon a gondolaton, hogy én soha sem léteztem, hogy én soha nem létezhetek. Nem titkolom, az érzés kölcsönös: rossz, hogy lehetne esély az utazásra, a másik útra való lépésre, de előttem van egy magas kapu, aminek zárjához Nálad van a kulcs - a túloldalon állsz, már nem is köszönsz igazán.