37 óra ébrenlét után már meg vagyok veszve. Nem működik az agyam, vérzik az orrom és olyan, mintha egy üvegben ülnék: ha valaki hozzám szól, azt meghallom, de nem értem meg. Valami ilyesmi fáradtságérzetem van jelenleg és semmihez sincs kedvem, csak egy jó alváshoz.
37 órája folyamatosan működök. Ez nem normális, nagyon nem. A hajnali ébrenlétek sem azok, de muszáj. Sajnos az ember képes arra, hogy túlvállalja magát, olyankor történik - jobbik esetben -, ha elgondolkodik és felállít egy fontossági sorrendet.
Rosie Hardy képei után én is ezt érzem. Végtelen pusztulást, a testem és lelkem teljes tönkremenetelét. A legjobb lenne egy puha ágyban feküdni, kényelmesen, távol a világ zajaitól, hogy kipihenhessem magam. Ehelyett: gépként működünk naponta, nincs egy perc nyugtunk sem, túlvállaljuk magunkat és elfelejtünk élni. Pedig de jó is lenne néha megcsodálni például az ablak függönyét. Vagy egy kis virágot. De mi sietünk, rohanunk, játékbabák vagyunk csupán.
Kiss Mercédesz