Olyan zavaros a kép. Egyszer mosolyog, nevet, egyszer pedig komor és semleges. Nem reagál, nem szól, néma, akár csak egy szobor. Néha csak úgy leülnék és kézen fognám, - „Na, mesélek neked” – de nem engedi. Rossznak érzem magam, mert rossznak lát, de persze ő is tudja, hogy ez csak makacsság. Szeretne engem, de csak ő nem engedi, a szíve lassan belebetegszik, de ő csak néz előre. Nem látja azt, hogy körülötte mik történnek, mik nem, hogy hol van ő, hogy hol vagyok én. Ő is tudja a történet végét, lényegében mindenki tudja: egyedül marad, mert a makacssága úgy akarta.
Egyetlen sor és némaság száll a szobára:
Vajon igazán hisz abban, hogy meg tud állítani?
Kollár Barbara
Tervezem az életet, a nagy betűs életet, mert naivan hiszek abban, hogy még van folytatás. Tipikus álmok, olyan, amire mindenki nyíltan mosolyogva gondol: szeretet, barátság, szerelem, lakás, utazások, fehér falak és fehér lepedő, képek a falakon, a polcokon, mindenütt emlékek és nevetés. Tipikus álom, ami nem mindenkinek jön össze – és ez tény.
A legfőbb kérdés az, hogy kapsz-e elég támogatást ahhoz, hogy végig sétálj az életed minden egyes kis szakaszán? Fogják majd a kezed elegen? Fedezni fognak, ha nagy a baj? Kapsz elég erőt ahhoz, hogy egyedül is végig tudd csinálni, könnyedén vedd a nehézségeket?
Talán ez nem is lényeg, hiszen, ha elég erős vagy, akkor bármire képes vagy. A nagy pofonok adják neked az erőt, amitől majd egyre feljebb léphetsz.
Nem mondom, hogy erős vagyok, de kitartok. Fogadalmat tettem, hogy semmi sem tántoríthat el a céljaim mellől, ha valamit akarok, azt megszerzem.
Szomorú tény, de ki kell mondani: az igaz boldogság távol áll az embertől, aki nem képes teljes életet élni. Nevetni, szeretni, sírni, üvölteni, suttogni némán, kiáltani, ha fáj. Minderre és még ki tudja mikre lenne szüksége az embernek ahhoz, hogy ki tudja élete végén mondani azt, hogy „Igen, én éltem”.
Az élet olyan játék, ahol egymáshoz akarjuk bilincselni magunkat.
Nem kértem soha, hogy maradjon velem örökre, hiszen nem is tudna, bár egyszer azt mondta, hogy mindig velem marad, ha nem törlöm ki az emlékét a fejemből, a szívemből.
Szeretne óvni, segíteni, de nem érzi a súlyát a tetteinek.