Egy fekete-fehér képbe ragadva
Valahol, a végtelen határán, ami persze nem is létezik, ott állok én. Arcom elhalványulva könyörög még egy utolsó pillantásáért, tekintetem üvegesnek látszik, mégis élettel teli. Lehunyom szemem, magam elé vetítem az utolsó élő képeket: bosszú tüze ég szememben, velem szemben állsz, és nem tudsz mit tenni annak érdekében, hogy túlélj engem. Most elveszítesz önmagadból egy darabkát, ami belém vésődik. Minden percben, amikor közelebb lépsz hozzám, belém olvad belőled egy részed – egyre jobban ismerem minden mozdulatodat, a reakcióidat, amiket én váltok ki belőled.
Nevetek.
Keserű az álom vége; épp, hogy felébredek, és arra eszmélek, hogy mindez valóság. Minden nappal több leszek – általad – és minden pillanatban egy kicsit kevesebb is. Ördögi kör talán? Esetleg Sors? Nem tudni, csak tapasztalni ezt a folyamatot, hogy mindig egy lépéssel előrébb járunk, kettővel mégis visszatáncolunk. Valahol, egy nem is olyan messzi világban ragadok minden éjjel, és semmi sem ébreszthet fel – Te fogod vissza az ébredéseket, te ragasztod bele fekete-fehér képemet egy elhasznált, tele írt naplóba. Macskakaparás-írások tátongnak alattam, értelmetlen szavakat alkotott valaki – nem tudta megfogalmazni mit is érez valójában. Mindez elmúlt már. Valami foszlány csak a múlt egy részéből, egypár érzés, amit valaha valaki érzett, de kimondani nem igazán tudta, hogy mi nyomja belülről az órák múlásával. A kín, a szenvedés, a bosszúvágy, minden a múlté már.
Ismét nevetek.
Felébredek, és boldog vagyok. Boldog, mert része lehetek valaminek, ami megmagyarázhatatlanul szerencsés dolog volt. Boldog, mert létezik a múltam, amit valaki már megpróbált leírni, de végül nekem kell folytatnom a sorokat – hát befejezem majd én…
Kollár Barbara