Ez az ismerős érzés, ami elkapott, magával rántott az éjszaka. Ide-oda cibált, ölelt, megmart, szorított, sziszegett a nyakamba. Hirtelen reggel lett. Olyan volt, mintha nem is történt volt semmi: mindent homály borított és feledés. „Nem történt semmi” – mondogattam, suttogtam a tükörképemnek az ágy sarkába kuporodva, összehúzódva, mintha csak most születnék újra. Próbáltam észhez kapni és ellentmondani önmagamnak, de az emlékek visszarántottak a takaró mélyére. Jól elbújtam velük, jókat beszélgettünk.
A párna lenyomatokat őriz: nyugalmat, amit nem rég hagytam magam után. Csokorba kötöttem az egészet és az ágy mélyére vetettem, mit sem törődve azzal, hogy később még bizony újra eljöhet a perc, amikor nagy szükségem lesz rá. A párna minden nyomot megtartott: nyomát a délutáni, néma sétáknak, az esti padon ücsörgéseket, a hangtalan lépéseket, a szuszogásokat, amiket csak akkor ejtettem el, ha igazán azt éreztem - boldog vagyok.Lassanként éreztetem magammal, hogy most minden rendben van, még akkor is, ha ez a kijelentés nem tükrözi teljesen a valóságot: vannak gondok. Mindig is voltak, csak akkor éppen túlságosan magamra vettem őket és azok lassacskán agyon nyomtak. Most, hogy ismét érzem azt a bizonyos erőt – ami olykor képes elgyengíteni – úgy veszem észre, hogy minden veszteség ellenére megéri egy kicsit elengedni a szigort és a szabályokat, amik eddig elhitették velem, hogy én így élek. Nem, ez soha nem volt élet. Még csak most kezdődik…
Kollár Barbara
Egy csokor nyugalom
… ismerős érzés ez. Valahol már találkoztam vele, és jól emlékszem; akkor sem akartam tőle szabadulni, csak a helyzet kívánta úgy. Kényszerből tettem félre büszkeségemet, makacsságomat, azt az arcomat, amelyik gyakorta nevetett, kacagott, még akkor is, ha baj volt. Akkoriban még tisztább érzések kerültek felszínre, pedig mondhatni; nem volt szép időszak az életemben.