Volt már olyan érzésed, hogy undorodsz magadtól, az érzéseidtől? Leírhatatlanul ráz a hideg, libabőrös vagy és csak meredsz a semmibe. Egy két tárgyon megakad a szemed és elgondolkozol, hogy az mi a francért van ott, ahol. Kizársz mindent, csak az óra kattogás marad. Megint csak menni kéne, előre, ezzel az érzéssel a mellkasodban.Volt már olyan érzésed, hogy valami rosszat tettél, de valójában tudatában vagy annak, hogy ez nem igazi. Az oka, amiért úgy gondolod, hogy nem tehetsz bizonyos dolgokról az, hogy tényleg nem.
Volt már olyan érzésed, hogy rátaláltál? Ő nem a másik feled, csak egy aprócska emlék, amely nagyra növi ki magát. Közös pontok, közös lépések és mozzanatok. Ezek azok a bizonyos részletek, amelyek képesek megbolondítani egy fura embert, mert rátalál a másik fura darabkára. Talán, sosem válnak egy teljes, egész darabbá, de meglehet; ez a legjobb érzés, ami szebbé teheti egy napodat – a reménnyel teli reménytelenség. Mosolyogsz, még akkor is, ha fáj, de rájössz végül, hogy az időt pocsékolod azzal a görbe vonallal az arcodon.
„Természetesen” a világ mindig igyekszik majd azon lenni, hogy visszafogd az érzéseidet, hogy ne add önmagad, hogy amíg csak rá nem eszmélsz, hogy ez egy keserű és vesztes játék, addig álarcot viselj. Feláldozol dolgokat, félreteszel fontos pontokat az életedben, mert abban bízol, hogy végül így örömet tudsz szerezni ennek a hatalmas, önző világnak.
A környezeted befolyásol és magával ránt, de ha megpróbálsz ellenállni, máris beikszeltek neked. Ettől az érzéstől nehéz megszabadulni, mégis, Te nagyon akarod azt az egérutat, csak éppen elállják. Mondhatni; üvöltesz a szabadságodért. Talán csak belefáradtam, vagy belenyugodtam a történtekbe, a sok negatív érzésbe, ami körülvett. Talán csak megint ennyi kéne; lenyugodni és kifújni mindazt, ami bánt. „A lélek kiszáll, és elköltözik.”
Kollár Barbara
Délutáni gondolatok