Csak a szemét nézd!
Nem véletlen mondják: „A szem a lélek tükre.” Hiszen a szem sosem hazudik. Ott megláthatsz mindent… ha érdekel… ha eléggé figyelsz… ha nem csak a felszín az, ami vonz.
Csak nézz a szemébe, nem kell mást tenni. Ott felfedezheted majd a félelmet akkor is, ha bátor hős szerepében tündökölve indul az élet harcába. Ha nem mutatja a rettegést s mindenkivel, talán még magával is elhiteti: nem fél semmitől. Ám, ha a mélyre tekintesz, akkor megláthatod… hiszen mindenki reszket valamitől: az elvesztéstől, a bukástól, az összetöréstől, a lelki és a fizikai sebektől.
Megláthatod a múltat a jelenben. A régi sebeket, mit az olykor kegyetlen élet ütött a lelkén s a szívén. Amit erővel el akar felejteni, miket az elme eldugott szegleteibe rejtett, miről nem suttog a száj, amire csak a néha kicsorduló, magányos könnycsepp emlékeztet a sötét éjszakában.
A szemben ott lapul a titkos szerelem. Mikor az ajkakat elhagyó hazug hangok kiáltják a mindenségbe: „Nem érdekel”. A hamisság a tekintetben tükröződve jelenik meg, mint egy kósza árny s annak elárulja a valódi igazságot, aki a látszat mögé akar nézni.
A nevetés is lehet ócska játék, mi fátyolos lepellel takarja el a valóságot. Mikor az arcot a mosoly álarca fedi el. A hétköznapi, érdektelen halandóknak azonban fel sem tűnik, hogy a maszk alatt könny csörgedezik. Ám az álca sosem tökéletes… alóla kilátszik a visszafojtott sírástól remegő szempár.
A tekintet mindent elárul, mihez a szavak oly’ kicsinyesek. Mikor azok csak súrolják az igazság felszínét s erejük olyan kevés ahhoz, hogy kifejezzék az élet minden rezdülését. A beszéd gyakran hazudik. Becsap, hogy neki ne fájjon, átver, hogy neked könnyebb legyen. Ám a tekintet erre képtelen. Benne van a fájdalom, a félelem, a küzdelem, a szerelem, az aggódás, a boldogság, a közömbösség… benne van a Valóság.