Bukott világ
Én is küzdök. Harcolok a mindennapokkal, hiszen ezt osztották ki nekem évekkel ezelőtt. „Küzdj, és láss csodát!”. Minden percben gyengülnek végtagjaim, de megyek tovább. Az úton megszabadulok a terhektől, amit rám akasztottak az adott nap percei. Mondogatom, hogy jobb lesz, idővel könnyebb lesz, de mégis hogyan lehetne még jobbá tenni. Az életem célja az, hogy a kínlódások sorozata után tündököljek. Látod az arcomon a mosolyt és te sem érted mire fel ez a jó kedv. Találgatsz, fejtegetsz, de nincs válasz. Mosolygok, mert érzem, hogy az erő, ami bennem csordogál, idővel eljuttat ahhoz a ponthoz, ahol végül megnyugodhatok. Nincs több felesleges szó, nincs sírás, nincs fájdalom, nincs kín és milliárdnyi hazugság: tündöklés.
Nyugtatom a világomat, a bennem rejlő kicsi, virágzó reményt, hogy „nyugodj meg, nem engedem, hogy elrohassza a magvaidat ez a mocsok világ”, csak éppen most egy cseppnyit széthullóban vagyok. De hát ki az, aki nem?
Mind megélünk olyan napokat, amik után szomorúsággal teljes arccal térünk haza és nincs erőnk nagyszabású, vidám pillanatoknak elhullatott darabkáival mentegetőzni: „Persze, jó napom volt.”
Ez nem baj, hiszen nem vagyunk egyedül. Körülöleljük egymást, ám hiba csúszik a képbe: nem segítjük a másikat, elsétálunk egymás vérző lelke mellett. Persze, hiszen minden ember képes a rossz, kegyetlen tetteket előrébb helyezni, mint a jóindulatú tapintásokat. Egyszer elkezdünk mind világosabban látni a dolgokat, mélyebbre ásunk és a valóság bizony csúf tud lenni, de igaz. Meg kell szabadulnunk előbb vagy utóbb a felesleges terhektől, hiszen látnunk kell, hogy hol is vagyunk valójában. Kik vesznek körül, ki nyújtja legalább a kisujját és ki az, aki még egy ártatlan, kedves szót sem lenne képes felénk intézni. Ezt a világot éljük. Születésnap, Karácsony, Szilveszter, de valójában mindenki elítéli a másikat, - még azt a személyt is sokszor, aki a legközelebb áll hozzá – köpünk egymás életére, nem segítjük előrébb a másikat, önzőek és kegyetlenek vagyunk. Nem kifogás az, hogy ezt követeli tőlünk a társadalom, a romlott világ.
Naiv módon hiszek abban, hogy volt egyszer és talán még lehet is egy olyan világ, amiben a jó és a rossz együtt irányítanak, kézen fogva, és nem emelkedik az egyik a másik fölé.
Megéri beletörődni a Sors döntéseibe?