Reggel van. Nyitva az ablak, érzed a tavaszi szellő illatát, mely kedvesed pirospozsgás arcába fújja gyönyörű csokoládébarna haját. Aprót mosolyogsz ezen, majd, mint általában, jobb kezével kisimítja az útban lévő tincseket. Bal kezében gőzölögve pihen a sárga, fekete pöttyös bögrében lévő erdei gyümölcsös tea, melyet két cukorral és kevés citromlével szeret. A függönyön át beszűrődő reggeli napsugarak átsiklanak tincsein, te meg megbénultan nézed ezt a földöntúli jelenséget. Elakadt lélegzettel nézed, ahogy a szél mozgatja könnyű tincseit, és ő csak nézi a rohamosan felébredő város első mozzanatait.

 

Felemás zoknidban közelebb lépsz kedvesedhez, aki tán észre sem veszi, hogy ott vagy mögötte. Ujjbegyeddel végigsimítasz csupasz vállán úgy, mintha az utolsó érintésed lenne, és minden egyes négyzetcentiméterét bele akarnád vésni emlékezetedbe. Beletelik pár másodpercbe, mire érzékeli, itt vagy, majd apró fejbiccentéssel nyugtázza, hogy kellemes érzés neki ez a reggeli gyengédség. Kezed szépen lejjebb viszed selymes bőrén, mely enyhén napbarnított, majd óvatosan előrehajolsz, és egy apró csókot lehelsz feje búbjára.

 

Anélkül, hogy látnád az arcát, tudod, hogy mosolyog. Rájössz, hogy mindig is így akarod majd látni, borzolt hajjal, vállán leomló felsővel, gőzölgő teával egy olyan bögrében, amit sohasem fog elengedni kezei közül. Szeretnéd minden perced vele tölteni, az érintéseivel, amiket sosem fogsz a fejedből kiverni – mert annyira puhák és lágyak, hogy csak a mennyország jut eszedbe róluk.

 

Vesztett az ész, győzött a szív.