Az emlékezet állandósága
„Nem az a festő, akinek ihlete van, hanem aki másokat inspirálni tud.”
(Salvador Dalí)
Későbbi, iskolai tanulmányaim folyamán ismerkedtem meg alaposabban az alkotóval, mikor művészet órán a tanárnő egy filmmel lepett meg minket Dalí életéről. A hatás nem maradt el. Az élete hasonló volt, mint a festményei. Valahol a valóság és az álmok, illúziók határán lebegett. Volt egy mondat, mely gyakran elhangzott: a szürrealizmus ő maga.
Azt hiszem -mint annyi másik képére is jellemző-, hogy az adott pillanatban érzett hangulatunktól függően valahogy mindig más értelmet nyer a festmény. Számomra mást mond, mikor boldog vagyok, vagy mikor a szomorúság mardossa a lelkem. Az idő végtelen? Vagy balga módon eltékozolt az egész életünk? Neked mit súg?
„Abból a tényből, hogy magam sem látom tisztán festményeim értelmét, nem következik, hogy nincs értelmük.”
(Salvador Dalí)
Keresztesi Tünde
Ártatlan, copfos kislány voltam még, mikor először találkoztam Dalí ezen képével. Nem tudtam ki volt a művész, aki festette. Ugyan honnan is tudhattam volna? Viszont arra pontosan emlékszem, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőlem. Tátott szájjal figyeltem, minden részletet alaposan szemügyre véve rajta, a színek és formák játékába elmerülve, értelmet kutatva benne. Azóta számtalan alkalommal találkoztam már a teljes alkotással, vagy egy kiragadott részével. Egy azonban nem változott: Mindig fedezek fel rajta újdonságot, egy apró ismeretlen részletet.
1931-ben festette meg Dalí ezt a képet, miután 1929-ben csatlakozott a szürrealistákhoz. Az alkotás, mely talán a leghíresebb festménye lett a későbbiekben ’Lágy órák’ címen is ismert. Akkoriban vizsgálta a kemény és lágy ellentétpárt, melynek apropójából a kép is készült. A Keménység és lágyság is jól elkülöníthetően képviselteti magát. Az előbbi éles vonalakkal megfestett alakzatok képében, mint a háttérben megjelenő, meredek sziklafal, vagy az előtérben lévő csupasz, kiszáradt fa. A lágyság nyilvánvalóan a szürreális, elfolyó órákban lelhető fel. Ehhez az ötletet állítólag egy vacsora végén elfogyasztott, olvadozó sajt látványa adta. Ez azonban egy visszatérő motívummá vált a művész festményein.