top of page
Emlékszem, egy délután szórakoztam egy picit a fényképezőgépemmel, majd eszembe jutott, hogy kellene egy kisebb fotó sorozatott csinálnom. Gondoltam, egye fene, leszek magam modellje és gondolkoztam a koncepción, hogy milyen legyen. Az érzéseimet akartam kifejezni a képek által, akkoriban nagyon össze voltak kuszálva a gondolataim és teljesen magam alatt voltam. Meleg színekkel akartam dolgozni, nem a ridegséget akartam most előtérbe helyezni, nem tartom magam hideg természetű embernek.
Tegnap rábukkantam erre a fotósorozatra, és ledöbbentett az a tény, hogy milyen üresnek látom a saját szememet. Semmi érzelmet nem látok belőlük, teljesen „fénytelenek”. Visszagondolva, elég nehéz elképzelni, hogy bírtam ennyire érzéketlenül járkálni az emberek között. Egyszerűen letaglózott ez a tény, hogy mennyi képemen üresek a szemeim, mennyi képen vágok mogorva arcot. Emlékszem, akkoriban megerőltető volt még visszamosolyognom is, de akkor miért csináltam ezeket a képeket? Tán azért, mert ki akartam valahogy fejezni a bennem tátongó űrt, azt a dühöt és szomorúságot, amit éreztem, akár átadja a kép, akár nem. A nevem boldogságot jelent, de valahogy ez a kép nem tükrözi azt az egyéniséget, ami bennem lakozik. Ezek a képek is én vagyok, bevallom, de mégsem.
A családomnak sosem szoktam ezeket a képeket megmutatni, mert félek, azt hinnék, hogy valami gond van velem, hogy mélységesen magamba zuhantam és megijednének. Nem szeretném őket megijeszteni. Nem tartom magam boldogtalan embernek, voltam már boldog, voltam vidám is, kiegyensúlyozott életem is volt, de nekem mindig hullámvölgyeim voltak, és ebben az időszakban nagyon a völgy sötét mélységében voltam. Minden embernek vannak rossz napjai, hónapjai, de ezeken túl kell lépni és tovább állni. Minden fejben dől el, nem várhatunk sohasem a csodára – ezt tanultam meg az évek során.
bottom of page