Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, mikor először pillantottam meg a tengert. Egy hosszú éjszakából ébredeztem és mikor kinyitottam a szemeimet, a felkelő nap fényében úszó végtelen kékség látványa tárult elém. Megbabonázva bámultam hosszú-hosszú percekig.  Néztem, ahogyan a narancssárga fény táncot lejt a szelíd hullámokkal és ahogy a lomha szellő simogatja, borzolja a víz felszínét. Az volt az a pillanat, mikor elvarázsolt, magába bolondított és egy életre elbűvölt.

 

Izgatottan várom időről időre, hogy újra a végtelenségbe nyúló tengernél legyek. Azt, hogy a sós párát az arcomba fújja a szél; hogy a tengervíz öleljen körül; hogy órákig csak nézzem, ahogyan a lemenő Nap búcsút int a horizonton és ahogyan a csillagok és a Hold fénye táncolt a fodrozódó hullámok hátán. Egy pár nap, mely hetekre, hónapokra feltölt energiával. Egy pár nap, mely elfeledteti a rosszat; egy kis idő, mely feledésbe taszítja a problémákat.

 

 

…És időről időre ugyan az az érzés, mikor megpillantom: Mintha az eltévedt vándor hosszú-hosszú bolyongás és honvágy után hazatérne!