A nyugalom szigete
Van egy hely az életemben, ahova mindig mosolyogva térek vissza, bármennyire is emlékeztet olyan eseményekre, amelyek pillanatok alatt képesek elködösíteni az elmémet.
Van egy hely, minden ember életében, ahova szívesen tér vissza, évről évre. Ez a hely, a szívünk legmélyében várja a pillanatot, amíg vissza nem találunk a megfelelő pontra. A megfelelő pont az életünkben a boldogság, ami ritka, és ezt mindenki jól tudja.Van ez a hely… bármikor is szeretném jobban érezni magam, csak egy pillanat erejéig, boldogan tekintek vissza az emlékeimben és igyekszem a szebb, napsütöttebb momentumokra koncentrálni.
Húsz évemmel, még mindig merem állítani, hogy a nagy utazás előtti éjszakán nem alszom: várom az órát, a percet, amikor végre felemelhetem a bőröndömet és útnak indulhatok, minden problémát és nyűgöt a hátam mögött hagyva. Szeretem olykor a monotonitást, azt, hogy minden év „utazós napja” ugyan úgy kezdődik, mint 15 évvel ezelőtt: éberség, fáradtság, izgalom, várakozás, vonaton ülés és átszállás, és az érzés, hogy egyre közelebb érek a nyugalmam szigetéhez.
Ez a sziget az én kincsem. A kincs, amit nem érdemel meg minden ember, hogy tudjon róla.
Szeretem az utcákat, a hidakat, a kávézókat és a kocsmákat. Szeretem, ahogyan néha rám mosolyognak az emberek – mintha ismerne, talán így is van, - szeretem a levegőt, a csónakokat a vízen, a taxikat a téren, a 4 kilométeres sétákat csak azért, hogy egy üveg bort kinyissunk a parton ücsörögve, cigarettázva, nosztalgiázva.
Merem állítani, hogy mindenkinek van egy hely a szívében, ahova egy rosszabb napon visszatér, még ha csak emlékeiben is, de ott van…