top of page

Csontváry Kosztka Tivadar

A magányos cédrus

A magány talán az egyik legkínzóbb érzés ezen a világon. S hiába áll mellettünk számtalan ember, hiába érezzük azt, hogy nem vagyunk egyedül, ha ennek ellenére a magány keríti hatalmába szívünket s lelkünket. 

A művész a képet 1907-ben alkotta Libanon magas fennsíkján. Ezzel egyidejűleg festette meg ’A zarándoklás a cédrusokhoz’ című festményét is, melyeken a megjelenő cédrus fa hamar mitikus elentőséget nyer. A kép  ’Egy cédrusfa Libanonból, Cédrusfa’, illetve ’Libanoni cédrus’ címen is ismert. A művész a festményeit az ábrázolt dolog előtt festette meg, azonban nem a puszta valóságot mutatta, hanem annak és furcsa, álomszerű víziójának együttesét. Jelen műve alkotói korszakának utolsó szakaszában készült. Ám nem csupán az életben is létező hatalmas fát jeleníti meg, hanem ezzel együtt amolyan metaforikus önarckép is. Így válik eggyé a valóság és a szimbólum.

 

A kép középpontjában a címben is szereplő tiszteletet parancsoló cédrus áll, mely uralja szinte az egész művet. A háttérben a napnyugta színei köszönnek vissza , az ég és a tenger kékje szinte összemosódik. A égbolton vibráló citrom- és narancssárga, néhol zöldbe, lilába hajló felhők úsznak. Maga a fa több részre osztható. A felszínen található gyökérzet egy része leginkább egy térdre rogyott állat testéhez hasonlítható. A magasra törő, nyúlánk törzsből száraz ágak törnek elő s az egyik ilyen egy tőrt markoló kézre emlékeztet. A lombkorona lágy, vékonyka, törékeny ágakból áll, melyek távolba nyúlnak. Az ágak végén a levelek lágyan ringatóznak. A képen keverednek a színek hideg és meleg tónusai, melyek mégis hihetetlen egységben forrnak össze. Ez köszönhető a finom, vonalkás festési technikának is, amely miatt mindig a környezethez viszonyítva a legharmonikusabb szín kerül előtérbe.

 

Valahogy nem jelent nagyobb megerőltetést egyesülni a cédrussal. Elmerülni a vibráló színekben, elveszni a kép részleteiben. Szinte érezzük, ahogy a hűs fuvallat borzolja a leveleket, mintha a hajunkkal játszana s ott állunk megtörten, magányosan a végtelen horizontot bámulva, mely a lenyugvó Nap számtalan színében pompázik.

 

A képre nézve mindig elfog az érzés s az elmémben végig fut a gondolat: Bár kemény széllel s ezernyi bajjal dacol, mindig megingathatatlanul áll az örökkévalóságig a Magányos cédrus.

Keresztesi Tünde

bottom of page