Az első közös hivatalos megjelenésük napján a lány hiába kereste párjává fogadott lovagját, az eltűnt. A keserűségtől porba hullott reménnyel átitatott szíve darabjai üvegként vágták szét elméjének romantikus álmait. Akkor ott, egy része meghalt és önmagából kifordulva egy időre tükörképétől búcsút intett inkább. Ahogyan elmúlt ez az idő és két barátból újra több lett, a rózsaszínköd részegségként károsította mindkettejük lelkét. Állandó lett a veszekedés, s a félreértések okozta sebek már túl mélyek lettek ahhoz, hogy a két lélek egymáshoz kerülve meghallja akárcsak a másik ordítását is. A lány erősebb s kegyetlenebb volt – ahogyan az lenni szokott -, hamar véget vetett az illúziónak és mindkettejük ábrándjaival leszámolva egyszerűen tovább állt. Legyen itt vége? Fejezzem be, s a fájdalmat enyhén éreztetve törjem derékba a kibontakozó boldog véget? Sajnálom, de nem tudok kegyetlen lenni, s remélem kedves Olvasóm is hisz a mesékben, mert ez most egy mese. Telt az idő, nem beszéltek és nem keresték egymást. Dacból? Dühből? A mély sebek okozta mérhetetlen fájdalomtól? Lényegtelen, mert egy napon az a kegyetlen és érzéketlen némber minden büszkeségét bánatába és kétségbeesésébe fojtva újra könnyed testével elrugaszkodott a földtől, nem számított neki ki mit gondol vagy mond, egyszerűen széliránynak fekve sodortatta magát a régen elfeledett lovagja karjaiba. Újra egymásra találtak, boldogabbak voltak, mint valaha, lett esküvő a szegény gazdaggá vált a gazdag megtanult szeretni.
VÉGE
Elnézést, de mégsem. Ragaszkodjunk a kegyetlen, zord valósághoz, a szörnyeteg karmát is vonjuk bele csodálatos mesénkbe… Nos, egy éjszaka a – már – asszony felpattant álmából s üveges tekintettel meredt a távolba. Tékozló hűséges oltalmazója hiába faggatta mi a baj, egyszerűen össze-vissza magyarázott olyan dolgokról, melyek évekig zajlottak benne, amiket már szinte az idő homokszemei mélyre temettek. A férfi nem tudta mire vélni ezt a hirtelen jött kifakadást, de igyekezett mindent megtenni – amit férfi ilyen helyzetben tud -, nyugtatta, cáfolta, ijesztgette, hátha kiszakítja szerencsétlen párát saját gyötrelmeiből.
A hosszú beszélgetést – vagy inkább újra egymás mellett elbeszélést – mély, sírástól bódító ájulás követte mindkettejüknél. Ahogyan a piciny fej a hatalmas testen pihent, egy óriás kéz fonta körbe a tartó nyakat. Ezután soha senki sem fogja tudni és érteni mi történt.
Reccsenés, sikoltás s halál rideg fuvallata. Egy szerelmes kéz törte el vékonyka kecses nyakát annak, melyet a legnagyobb becsben tartott.
Nincs olyan szerelem, melybe ne lehetne belehalni, nincs olyan szerelmes, aki ne lenne képes érzelmeivel ölni.
Mindenki élt már át kamasz szerelmet. Az igazi elsöprő első szerelem, amikor a világ is ellenünk van, mi pedig hősként dacolva minden árral átjutunk a partra, ahol Ő vár. Ismerős? Nem gondolkozunk mi lesz később, hogyan tovább és gyermeki naivsággal hiszünk az öröklétben. Nos, történetünk két szereplője sem élt másképpen. Két merőben más világ apró lénye talált egymásra. Távolság ide vagy oda, nem vettek róla tudomást. Évekig kitartottak egymás mellett, legalábbis a fiú rendületlenül rajongva, mégis büszkeségét megtartva tudta; egy napon ez a pici lány az övé lesz. Hol barátok, hol szerelmesek voltak a nagyvilág számára, mert a lány semmiért sem adta nyíltan szíve minden részét. Nem volt benne annyi büszkeség, mint ahogyan látszott, de annál is több félelem. Tudták mindketten mit jelent valakit szeretni és mivel jár szeretve lenni. Nem volt mit veszíteni, mégsem engedett, ezzel évekig tartó szenvedést okozva, olyat, amit csak nő tud egy férfinak. Nő tud egy férfinak? Bizony... Az évek során két gyermek felnőtt lett és az állandó szívmarcangolás összekötötte őket. Olyan fontosak lettek egymásnak, mint levesnek a só.
Patonai Nikolett
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
