Pszichiátria Magazin

Nem mindig sikerült megőriznem azt az abszolút kényszeredett pókerarcot, amelyet még az első ominózus fejezet alkalmával sajátítottam el. Akkor még úgy vágtam bele, hogy azt gondoltam: ez egyszeri alkalom lesz, nekirugaszkodom, megteszem, s végül el is felejthetem. Céltudatosan, kitartóan vágtam a kitanult arckifejezésemet, és vártam a sorsdöntő pillanatot, ami az egyenes szájból görbét csinál –biggyessze le, vagy csábítsa mosolyra, most már mindegy, csak változzon valami. A komikus várakozás közepette észre sem vettem, milyen kínos ez valójában. Akár magam is irányíthattam volna a görbület mozgását, de nem. Inkább vártam. Azt hiszem, jól tettem.

Nem sokkal később történt ugyanis a várva várt fordulópont. Jó mélyen léptél bele a számba elegáns lakkcipőddel, de úgy, hogy az még csak nem is mozdulhatott el. Tátva maradt. Képtelen voltam megszólalni. Nyolc napon túl gyógyuló sebesüléseket okoztál nekem, de gondoltam, nem látogatom fel a háziorvosomat, amíg együtt tudok ezzel élni. Hetekig vártam a gyógyulást, de csak hatalmasabb hézag keletkezett két ajkam közt. Megszólalni még mindig nem tudtam, bár az arckifejezésemből ítélve fülsértően zajos kiáltások készültek volna kiszökni hangszálaimból.

Aztán egyszer csak nem bírtam már tovább. Felkerestem a doktornőt. Nem tudott meggyógyítani. Felkerestem még egy specialistát, hátha. Sikertelenül. Aztán még egyet, és még egyet, és még egyet. Mindegyiktől megoldást vártam, csak azzal nem beszéltem, aki a leginkább segíthetett volna megoldani, hogy végre be tudjam csukni a számat. Veled. Hiszen mégiscsak a Te cipőtalpad ízét érzem az óta is. Te tudtál volna a leginkább megszabadítani ettől a kínos tehertől, hiszen senki más nem érthet hozzá rajtad kívül, hogy hányas cipőt hordasz, a talpára ragadt szöszmöszök is saját tulajdonodban állnak, és a lehetséges fertőzések defenziójáról is csak Te tudtál volna teljes körű tájékoztatást nyújtani. Ám hozzád nem mentem. Féltem, hogy furcsának tűnhet az, hogy engem ennyire zavar az az esztétikai hátrányosságom, amely a szájba lépés következményévé vált. Sokáig éltem még ilyen esetlen szájtartással.

Aztán, mint azt megtudtam, később felkeresett Téged pár orvos, akik nem voltak restek elújságolni Neked, hogy engem kellemetlenül érint ez az állapot. Épp csak ennek okát nem firtatták, az már úgyis rohadtul lényegtelen, egyedül az számít, hogy engem zavar. Te sem voltál rá kíváncsi.Eltelt néhány év, mire megtanultam újra befogni a számat. Eldöntöttem, hogy nem láthatja már rajtam senki sem ezt a kiszolgáltatottságot, túl sok fürkésző tekintettel, és önkényes aktivistával hozott össze már a sors ahhoz, hogy továbbra is nyitott szájjal járjak-keljek. Összepréseltem tehát a két ajkam közti likat, és beragasztottam. Újra pókerarc, újra várakozás. Tudom, kijöttem a gyakorlatból, de még így is jobb voltam sokatoknál! Mert bele lehet szokni. Komfort zóna. Örültem. Csukott száj, kifejezéstelen tekintet, chill.

Aztán persze találkoztunk azon a szétfagyott szerda estén. A téli csapadékra való tekintettel felvettél egy bundás hótaposót, amely aztán nem sokkal később újfent a számban pihenhetett. Ez már hideg volt, havas, latyakos, széles a topánkád méretétől, és már nem csak az egyik lábbelidet érhette az a megtiszteltetés, hogy bérelt helye legyen és számon és torkomon át a lengőbordámon keresztül a vékonybelem irányába a vesém agyonnyomásával testem melegében. Mert ezt csináltad. Tudod, ha valaha kíváncsi voltál arra, hogy ez milyen érzés lehet, csak annyit szeretnék kérni Tőled, hogy ne legyél rá kíváncsi.Egy biztonsági vizitre bejelentkeztem az orvosomhoz, aki természetesen megint csak rázta fejét, de úgy döntöttem, több kísérletet nem teszek. Szerencsére Te már eltávoztál a számból, de a Veled szerzett zúzódások még nem. Én tényleg nagyon sajnálom, hogy fájtam a cipődnek, még inkább sajnálom, ha diagnosztához rohantam. Ember nem sajnált még annyira semmit, mint ahogy én sajnálom azt, hogy meggyanúsítottalak azzal, hogy bele léptél a számba. Pedig csak én akartalak lenyelni.