Pszichiátria Magazin

A parton állva figyeltem az eget. Szürkés volt, látszott, hogy havazni akar, de túl meleg volt még hozzá, így a felhők türelmesen vártak sorukra. A víz lomhán nyaldosta a sötét homokot, a sziklákat csapkodták az erősebb hullámok. A hold már fent volt az égen, bár ezt csak sejthettem, hiszen a felhők eltakarták szépségét.

Úgy éreztem, hogy le kell úsznom a mélyre. Nem tudom, milyen más indíttatásból, egyszerűen csak látni akartam a Nagy Polipot, a vezért, a nyolckarú szörnyet, ami uralja a tengert és rettegésben tartja a halászokat. Beszívtam a sós levegőt majd levetettem a kabátom. Ahogy földet ért, a homok az enyhe szélben felkavarodott majd a ruha csipkéi és szőrméje közé ékelődött. Olyan volt, mintha már napok óta ott lett volna. Levettem a felsőmet, és a nadrágomat is. Kissé megborzongtam, de nem érdekelt. Levettem a cipőt, a zoknit, a melltartót, a derékmelegítőt. Sosem voltam vékony alkat, és mindig is szégyelltem kicsit az alakomat, de minden bátortalanságom elszállt, ahogyan figyeltem a hullámokat. A melltartó által okozott pirosodás elhalványult – nem értettem, miért kell a férfiaknak megfelelnünk ilyen fájdalmak árán – éreztem a szabadságot, és nem érdekelt a hideg.

„Miért is megyek? Hova is megyek? Jaj, igen, a Polip. – Meg kell kérnem, hogy ne bántsa az embereket”. Tudtam, hogy én vagyok az egyetlen, aki szót érthet vele, mert talán mérföldekre innen én voltam az egy, aki nem félt tőle, sőt, inkább vonzódtam hozzá, gyönyörűnek tartottam, mint ahogyan minden testvérét, minden mélytengeri lényt.

 

Beúsztam a vízbe. Érdekes módon az sokkal melegebb volt, mint vártam, bár tudtam, hogy a meleg tengeráramlat mellett vagyunk. Elkezdtem lefelé úszni. „Meg kell találnom.” – gondoltam, és ahogyan a levegő fogyott a tüdőmből, a szívem úgy kezdett el hevesebben dobogni. Tudtam, hogy már nem érek fel a vízfelszínre, de nem is állt szándékomban; mindent megteszek azért, hogy láthassam a Nagy Tenger felségét. Sokan úgy hívták, Kraken… vagy Leviatán… Egyik sem volt pontos, hiszen a mi nyelvünkön nem találunk rá szavakat.

Éreztem, hogy haldoklom, de nem törődtem vele. A szívem szinte kirobbant a mellkasomból, ahogy a nyomás is növekedett – megpróbáltam gyorsabban úszni, de a testem ellenállt. Az utolsó, amire emlékszem életemből, az a fülemben való csengés volt, amit egy elfojtott sikoly követett. Kileheltem a maradék oxigént a tüdőmből, és átadtam testemet a tengernek. A sós víz beáramlott a szervezetembe, ellepte mindenemet. Fehérséget éreztem. Tudtam, hogy ez a vég. „Nem baj, így legalább senki sem fog szörnyülködni, miközben az agóniában tespedek” – hiszen nem féltem. Tudtam, hogy ez az egy módja van, hogy láthassam Őfelségét, a mély tengerek urát.

 

Amikor úgy éreztem, végre vége az életemnek, hirtelen elkezdtem bokákolni. Kihánytam mindent, amit a földön ettem és ittam. A vérrel vegyített gyomortartalom lassan úszott felfelé a sós vízben. A lábamon éreztem a vérfagyasztó hideget. Valami hozzámért. „Mi lehet az? És egyáltalán miért tudok még mindig gondolkodni? Nem vagyok még halott?” – forró karmok érintését éreztem a lábamon. Itt, a mélyben, ahol a hideg és a sötét uralkodik, mi lehet az, ami forró? Még csak nem is vagyok messze a parttól, hogy attól féljek, valami szörnyeteg akar vacsorájaként.

Apró fényeket láttam a távolban. „A fény az alagút végén? Tényleg ilyen klisés lenne a halál?” – gondoltam cinikusan, de a fények csak közeledtek. Piros, fehér és kék színek, néhány lila, mint valami fáklyásmenet. Aztán hallottam a hangjukat.

A rémes, sikoltáshoz hasonló hangokat, melyek már nem evilágiak - elhalóak, szörnyűek voltak, néhány gargalizáló üvöltés volt, másik fülsiketítő visongás. A lábamat kezdték szétszedni. Lábfejemen éreztem forró kaparásukat, ahogy a lábkörmeimet kitépik a helyükről és az ereimből szívják ki a vért, melyeket előtte apró cafatokra tépdestek. Egyre mélyebbre húztak, éhes állkapcsok csattogását hallottam. Az élet utolsó lehelete elhagyta testemet, és engedtem, hogy magával ragadjon a mély.