Pszichiátria Magazin

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves, vén bogyómászó poloska. Magányosan éldegélt egy általános iskola ablakának csücskében, szerette hallgatni a gyerekzsivajt, a tanórákat is érdekesnek találta, de nem volt mersze felfedni kilétét, mert attól félt, az emberek nem tolerálnák, hogy az ő apró termetéhez képest ilyen rettenetes hangerőt bocsát ki magából repülés közben. 27 éve történt ugyanis az az éppen csak hogy nem tragédiába forduló esemény, hogy hősünk megkísérelt egy repülést egy csillár tetejéről az aljáig, ám a házban tartózkodó hölgy olyan hisztérikus rohamot kapott újdonsült lakótársától, hogy végül a pszichiátrián kötött ki. Poloska Úr megszégyenülten kereste a kijáratot, és új otthonát, ahol senkit nem bánthat, és őt sem bánthatja senki.

 

Így esett a választás erre a kedves kis csücsökre az osztályterem ablakában. Az órák végét mindig türelmesen kivárta, majd amikor bebizonyosodott róla, hogy nincs bent senki, aki megláthatja, elkezdett repkedni, élelmet szerezni, világot látni. Persze mindig visszatért, ez volt az első otthona, ahol igazán nagyon jól érezte magát. Igényelte azt a fiatalos lendületet, amit a gyerekek sugároztak magukból, és ami belőle már réges-rég kihalt aggastyán korából, és megélt keserűségeiből kifolyólag. Szóval szeretett ott élni.

 

Történt egy nap, hogy egy figyelmetlen kisfiú a labdáját pont az éppen szundikáló Poloska Úr ablakának dobta. Aki aztán jajveszékelve riadt fel legszebb álmaiból, és gondolkozás nélkül száguldott be a terembe, a maga hatalmas lármáját csapva, mit sem törődve azzal, hogy a terem tele van emberekkel… akik persze rögtön meghallották ezt a féktelen zajt, és ki is tört belőlük a pánik. Kicsiny Poloska Uraság is egyre inkább kezdte elveszteni fejét, cikáztak benne a gondolatok, kezdve onnan, hogy még mindig sokkos állapotban volt a váratlan labda érkezésétől, eszébe jutott az is, hogy most, hogy felhívta magára a figyelmet, talán véget is ért 27 békés év kis barátai közelében. Aztán végül megfogalmazódott benne, hogy hiába szereti ő ezeket a kisgyerekeket, azok a legkevésbé sem látják őt szívesen.

 

-Nem kell félni gyerekek, mindjárt agyoncsapom! – nyugtatta tanítványait Margit néni. Poloska Úrnak kiguvadt a szeme, miután meghallotta ezt a mondatot. Ahogy csak bírta megfáradt teste, úgy mentette irháját. Hősiesen küzdött szánalmas kis életéért, ahol soha senkinek nem akart ártani, mégis mindenkinek ártatott, és mélységes gyűlöletet váltott ki az emberekből. Amikor már érezte, hogy nem bírja tovább ezt a csatát, leszállt a tanári asztalra, és megadta magát Margit néninek. Három másodperc múlva még érzett egy kemény, második osztályos matematikakönyvet csapódni páncéljára, hallotta még annak megrepedését, átélt még némi kínzó fájdalmat, majd végleg lehunyta szemét.

 

Margit néni büszkeség, és némi undor kíséretében söpörte be a kis állat tetemet az asztal alá, majd folytatta a négyes szorzótábla magyarázatát 23 kis csemetéjének, akik végre fellélegezhettek a véres csata után.