Amikor a régi ikarus buszok zötyögnek a reggeli sötétségben, enyhe köd fogságában és a hideg idő vacogó hatalmában, akkor elszabadulnak bennem a hétköznap megtörése felé irányuló vad gondolatok. Bámulom, ahogy a fák pillanatról-pillanatra száguldoznak el a távolban. Hallgatom, ahogy az emberek dühöngnek, fújnak és prüszkölnek a korai kelés hatására. Arcukat nézve csak a kiürített lelkeket vélem felfedezni, melyeknek nincs jövőjük , s a múltat már rég elfelejtették. Gondolataik valahol egy poros ládában pihennek és elvesztették a gyermekkori álomvilágukat, ahová bújhattak a földi nappalok sötét, borongós pecsétjétől.
Igen, sajnos ahogy az ember felnő úgy veszti el vágyait, céljait maga felé és végül nem marad semmi sem csak a szürke, messzeségbe bámuló, üveges tekintet.
Zene:
Sisters of Mercy - Colours
Szerencsésnek érzem magam, hogy undorral tekinthetek ezekre a droidokra, hiszen van egy hely ahová menekülhetek. Ez pedig az elmém rejtett bugyrai. Ott lakozik minden, amit elképzeltem, amit érezni akartam. Ezen a világon nincs is más, amivel kizárhatom az élet nehézségeit és végre ébren is álmodhatok. Nem tudom, hogy ez a gyermekiességem kincse vagy csak a keserves kívánságaim szellemi megvalósítása, de jól érzem magam, még akkor is ha ez a világ hátborzongatóan valóságos is lehetne.
Kopott Getta bakancsommal töröm fel a régi macskaköves utakat. Cigarettát gyújtva egy félig teli vörösboros üveggel sétálok a lepukkant gyárépületek között. Néhol vad punk muzsika zúzza szét a régi téglafalakat. Fiatalok csimpaszkodnak a kitört ablakok keretén a drogok repítő eufóriájával szórakozva. Színes tarajok sorakoznak, üvöltenek és verekednek. Talán csaptak egy orbitális bulit, megünnepelve semmirekellő napjait, esetleg épp azon szórakoznak hogyan nyúlnak ki társaik? Nem tudni, de nem is ide tartok.
Lelkem vándorol tovább a szürkületbe hajló ég alatt, melyet a város bűze szomorúan megfestett bolyongó ipari füstjével. Régi motor hever falnak dőlve a leomlott vázak körül, mellette egy öreg copfos aszfalt angyal, bőrkabátba, eltakarva arcát egy fekete kendővel. Éppen sodorja a nikotinlövedékét, de egy pillanatra rám tekint. Szemeim sarkát a fekete smink beárnyékolja, észre se vehette villódzó zöld tekintetem érdeklődését a háttérben. Gyorsan visszanézett a kis rakétára és az utolsó simításokat végezte nyálával övezve a lágy papíron. Tudomást nem véve róla haladtam tovább a bárgyú úton, keresve a célt mely felé tartok.
Pár fiatal lenge ruhákban, jointtal a szájukban fújják fel különféle festékekkel emlékeztetőjüket a világ számára. A ház már nem bánja, hiszen senki sem használja. Egyedül porosodik az évtizedek fátylában és minden egyes nappal szakad meg jelentősége a világ számára. A színek még vidámabb érzést kelthetnének ezeknek a hátborzongató épületeknek, kékben, lilában, sárgában és zöldben is pompázhatnának, már csak azért, hogy ne érezzem úgy mintha szellemek járnának fel-alá a folyósokon és alkalom adtán intsenek egy szép mosolyt a megrongált ablakok mögül.
Az ipari lakótelep végén egy hasonló idő által megtépázott ház álldogált, hatalmas vasajtóval, melynek a szélei feszítővassal lettek elcsorbítva. Ezeken a lyukakon másztak be az elborult elméjű fiatalok. Lehajoltam és guggolva becsusszantam az egyik lyuk alatt. A vizeletszag már meg se lepett, természetes illóolajnak tűnt a mindennapok során, amikor ezekben az objektumokban húzódtam meg.
Felsétáltam a lépcsőn, aminek egyik oldala le volt szakadva. Volt ugyan olyan lépcsőfok, ami a normális hosszát elérte, de közel se mondanám biztonságosnak. A törmelékek recsegtek-ropogtak az öreg Getta talpréseiben. Fordultam egyet és tovább haladtam a lépcsősorokat felemésztve. Ahogy testem pattogott a fokokon felfelé úgy rajzolódtak ki először a fekete boglyafrizurák, majd a finom csipke ruhák, amiket befogott a földön heverő, fehér festékmaradvány. Szólt a darkwave és a drogok elszabadult csatákat vívtak mindenegyes szippantásnál.
Sajnos a történet végére sosem derült fény, hiszen a buszsofőr bemondta a következő megállót, ami arra kényszerített, hogy kiszakadjak reggeli elmélkedésemet és visszazökkenjek a hétköznapok idegölő rohanásába. A busz megállt és én leszálltam, otthagyva minden furcsa élményt.
Harmath Cintia
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
