Lehull az álarc...
Mindenkinek van egy olyan időszaka, amikor egyszerűen senkit sem akar látni. Olyankor az illetőből elveszik a tolerancia, illem s minden civilizáció és társadalom által ráaggatott elvárás. Már nincs sem kedve, sem életereje álruhában tökéletesen alakítani az adott szerepet. Többé nem hatja meg, hogy másnak is lehet rossz, nem hallgat - ha kérik sem -, nem kedveskedik, egyszerűen s nyersen minden erőfeszítés nélkül szívből az éterbe – meg persze a szerettei arcába – okádja cseppet sem kedves, de mégis őszinte véleményét. Ilyenkor sok barátot veszítünk, ilyenkor rengeteg embert tiprunk agyon. Miért? Puszta gonoszság lenne? Ilyenkor előtör a gonosz énünk? Mindig december körül jön rám – bár, ahogyan beszélgettem hozzám hasonlókkal, ők is nagyjából a november-december-január időintervallumot lőtték be -, ezekben az időkben fusson ki merre lát! Miért? Már megtanultam a magam módján lekommunikálni;
„Menekülj, ha kedves az életed, ma nincs kedvem jó fejnek lenni!”
Egyszerűen ilyenkor harag és düh vegyítve bódítja elmémet.Fizikai tünete nincs, hacsak nem a stressz okozta remegés… Nem eszek, nem tudok aludni, nem érzek fájdalmat, egy télhez méltó jégtömb vagyok, még akár a 10 fokban is egy pillanat alatt fagyok! Sokszor kérdezték, mire jó ez? Miért kell így viselkedni? Ezekre soha nem tudok választ adni, őszintén a vállamat rángatom, szememmel szikrákat szórok, mert aki elítél engem emiatt, aki kritizálja viselkedésemet képmutatónak találom! Gyakran – két szemmel verés közben, gyűlölettel átitatva csengő hangon – kérdezem az illetőtől; Te talán még soha nem sokalltál be? Ilyenkor a puszta harag szól belőlem, igazságtalannak érzem mindazt, amit a világ művel. Nem túlzottan vagyok a toleranciáról híres – legalábbis az általam játszott szerepek többségének nem főbb jellemvonása! -, de ahogyan elnézem a titkon imádott embereimet, mindig hálából születnek könnyeim; Ők annyira kedvesek és elfogadóak velem szemben. Sajnos velem nehéz kijönni – bár gondolom ezt minden második ember elismeri magával kapcsolatban -, mérhetetlen hálával fordulok azokhoz, akik képesek rá. Nem tudom, kedves Olvasóm mifélének ítéli magát, melyik dobozba helyezi egész lényét, a sajátomról tudok csak nyilatkozni emiatt. Engem rengeteg dolog zavar, az érzéketlenség és az empátia hiánya az én biztosítékomat kiveri, ahogyan a mások felé tanúsított igazságtalanságot sem méltóztatom hang nélkül tűrni! Szinte senki – talán, akik évek alatt picit kiismertek – sem tudja, de van egy több oldalas listám, ahol olyan lények szerepelnek, akiknek ezt elnézem. Egészen más dolog, hogy értsd kedves Olvasóm; míg másokkal szemben valaki számomra nem elfogadhatóan viselkedik; azt nem tolerálom semmilyen mértékben, ha velem; azt bizonyos fokon tűröm.
Ennek a cikknek a születése pusztán abban rejlik, hogy szívesen írok én bármiről, de elnézve az eddig velem kommunikáló fajtársakat, nem éppen a Marsról jöttem. Sokan járunk hasonló cipőben, így szívesen leírom, mit érzek, hogyan gondolom. A puszta gondolata annak, hogy karácsony – Író társaimmal ellentétben – engem félelemmel és haraggal töltött el, bár azt hiszem ez az akkor megjelent írásomon is érezhető volt. Merem remélni, aki ezt a cikket olvassa kedvesebben töltötte a szentestét, mint a sorstársaim. Karácsony? „Úristen, már elmúlt, csak erről ne szóljon a további sor!” Nem, nem fog, nem kell aggódni.Nem tudom kinél hol és meddig tart ez az állapot, a társadalmi normák és a civilizációval belénk ivódott – vagy inkább ránk kényszerített? – szerepekbe bátran visszarázódva hamarosan megy minden a maga módján, de én még pihenek rá pár hetet! Egy egyszerű kérdéssel zárom soraimat és ígérem többet nem is csűröm-csavarom az amúgy is mindenki által nyomdafestéket sem tűrő jelzővel illető életet;
Megéri addig álarcokat váltogatva, szerepről szerepbe ugrálni, míg nem a személyiségünk elfojtott része fellázadva alkohol mámorba, éterbe kiáltott kétségbeesett rettegésétől elvakultan vadállatot megszégyenítve támad s tipor szét minden környezetünkben lévő imádott lényt?
Őszintén sajnálom, hogy ilyen vagyok jómagam is. Velem együtt remélem, mindenkinek elcsillapul annyira büszkesége, hogy arcukba tudja mondani – ha még van rá lehetősége -; bocsáss meg, szeretlek!
A valódi karácsony, s az élet minden napja erről kellene, hogy szóljon.
Patonai Nikolett
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
