Nem tudhattuk még, mit hoz a jövő. Boldogan ültünk, és nevettünk, szívünket megtöltő gyűlöletet már rég álca mögé rejtettük. Poharak összecsörrentek, mindenki mindenkivel koccintott, nevettünk együtt, bár senki sem találta viccesnek, amit a másik mondott. Olyan gyűlölet tombolt bennünk… Ha az egyikünk fulldokolni kezdett volna, a másik, csak illemből segít neki, de titkon reméli, hogy megfullad.
Eltelt az ebédidő, és mind saját szobánkba vonultunk. Volt, aki a neten beszélgetett a barátaival - akik messze szintén a számukra gyűlölt személyekkel voltak egy lakásban -, olyan is akadt, aki a hobbijának élt csak és a játék modelljeit építgette, javítgatta.
A családfő hangja hallatszott, ajándék bontásra kell menni! A lépcső majd leszakadt, az ember sereg a nappaliban gyűlt össze. Egyesével mindenki kibontotta az ajándékát,majd megvárta, amíg a többi is ezt teszi. Tizen voltunk, anya, apa, két testvérem, meg azok párjai és persze én. Velünk volt még Kormos a cicám, Pamacs az öleb, Ralf a patkányom. Igen, az állatokat is kihozhattam, főleg, hogy anya nem is tudott róla. Persze a nagy „szeretek mindenkit” előadásban észre sem vette.
Anya fényképezett, apa pedig a fotelban, morcosan ült. Úgy érezte, nem kívánt személy. Utálta a karácsonyt. Senki sem számított rá, hogy ez fog következni! A legnagyobb testvérem már majdnem harminc éves múlt, és még mindig velünk élt. Szürke kis koktélruhában esetlenül szerencsétlenkedett ki mindannyiunk elé. Anyáék régen lemondtak róla és én - mint a legkisebb - sem túlzottan néztem fel rá. Gyűlöltem, hogy amerikai szokásokat vegyítünk magyarral - hiszen mi magyarok vagyunk! -, mégis tűrnöm kellett a fagyöngyök alatti szerelmes csókokat... Eltelt a szent este, mindenki kellően eleget evett és persze ivott ahhoz, hogy a házat megtöltse a hangos horkolás.
Az új tévémen néztem a meséket egész éjszaka, már régóta vágytam rá! Arra gondoltam hajnalban, kiosonok egy kis édességre. Nagyon szerettem enni és ez persze meg is látszódott rajtam. Bárhol megtaláltam a finom falatokat, soha nem tudták előlem jól elrejteni. Miközben lelkesen tártam fel a kamra édesebbnél édesebb titkait lépéseket hallottam.
- Ki az? Van ott valaki? Anya, te vagy az?
- Te még ébren vagy? Már megint eszel? - kérdezte szelíden Anna
- Jaj Istenem, normális vagy?! Halálra kell rémíteni a legkisebbet?! Tudod Anna attól még, hogy te vagy a legidősebb, semmi jogod beleszólni az életembe! Kövérség ide vagy oda, soha nem végzem olyan szerencsétlenül, mint te! - a félelemtől fakadó düh eluralkodva rajtam, szinte megbolondítva fojtott kiabálással szakította ki e szavakat a torkomból. Anna megtorpant, de semmit sem reagált, elnézést kért és tovább ment, akár egy szellem. Szinte lebegett, de engem most a csokoládé sokkal jobban foglalkoztatott, mint az ő hülyeségei.
Az éjszaka eltelt. Anya sikoltására keltem, lerohantam - azt hittem nagy rendetlenséget hagytam és megint balhé lesz, de nem... A testvéreim megragadtak, éppen még jókor, mert semmit sem láttam. Nem sírtak, de nem is nevettek. Vajon mi történt? Senki semmit sem mondott, mentőt és rendőrt hívtak. Egyszerűen bezártak a szobámba... Nem is érdekelt, volt tévém, miért érdekeljen bárki és bármi? Ha ennyire semmibe vesznek, hát vegyenek, én is őket!
Egyik nap anya egy gyönyörű feketeruhát hozott fel a szobámba, kérte vegyem fel, majd elvitt a temetőbe. Anna képét láttam, körülöttem senki sem sírt, inkább csak megkönnyebbültek, nem értettem mi történt és kérdezgettem mikor mehetek végre haza...
Most ezeket leírva már látom micsoda kegyetlen gyermek voltam, és hogy Anna legjobb döntése volt felkötnie magát a két méteres karácsonyfára, mert soha senkit sem érdekelt létezése. Csak azt bánom, hogy még a takarítás alatt is száraz szemmel, érzéketlenül - szinte gyűlölettel - szídták, mert rendetlenséget csinált...
Karácsony, a szeretet ünnepe s nem a képmutatásé... Ugye?
Közömbös szeretet
Patonai Nikolett
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
