Pszichiátria Magazin

Éjfél tájt lehetett, amikor hazafele tartottam a város melletti apró, erdős lakott területre. Az út felét gyalog kell megtennem a homályban. Pislákoló lámpák sora kísér utamon. Hátulról a jéghideg esti szellő támogat, átjárva a tüdőmet és kívülről minden porcikámat, ennek hatására szorosabbra húzom a sálamat, zsebre vágom a kezem. Magabiztosan lépkedek a repedezett járdakövön, tekintetemmel gyanakodva fürkészem a mocskos sikátorokat és azok lakóit, izzó szempárok kísérnek utamon egy-egy apró zugból előbújva. Ismeretlen mordulások vagy ugyanakkor gúnyos kuncogás, füttyszó. Érzem, hogy bámulnak.

Fekete ballonkabátom a sípcsontom közepéig ér s egyenes, feszes alját selyemként tépi az esti szél.  Térdig érő fekete, velúrcsizmát viselek, hatalmas magas sarokkal. Nem, nem vagyok örömlány, csupán ilyen a stílusom. Hajamat feszes kontyba kényszerítettem és arcomon halvány matt barna smink látszódik. Nyakamba gyengés, rózsaszín selyemsál, alatta egy hosszú aranylánc helyezkedik. Nem vagyok öreg, legalábbis 30 évesen nem tartom annak magamat, ezért bátran viselek bármilyen ruhát.

Szívesen mesélek magamról. Először is nem szeretem a fölösleges fecsegést, megfontoltnak és határozottnak tartom magamat. Senki sem parancsolhat nekem, sőt, szeretek parancsolni másoknak legalábbis a saját hatáskörömig, mert mások dolgába nem ütöm bele az orromat.  Hívő vagyok, bár templomba nem járok a saját elveimet követem. Igen, talán ez a legjellemzőbb rám. A saját utamat járom, nem engedem, hogy mások bele szóljanak, vagy éppen irányítani próbáljanak. Elintézem őket. Nem, nem vagyok erőszakos, csak ha kell. Szeretem a harcművészeteket és tisztában vagyok vele, hogy ez a világ csak a töredéke a valóságnak. Egy ködös fátyolfüggöny, amely eltakarja az igazságot.

Telik az idő, rápillantok a karórámra és már javában fél egy. Szaporázom a lépteimet, hogy időben elérjem az autómat, ami pár saroknyira van innen. Közben szembe jön velem néhány igen furcsa alak, akik szemérmetlenül méregetnek.  Idegesít az ilyen. Arcukon kaján vigyor húzódik, hárman vannak.  Egy elém áll, ketten pedig két oldalról közelítenek felém. Arcom rezzenéstelen, zöld szemem rájuk szegeződik, szúrós pillantást vetek az egyik semmitmondó, fakó tekintetébe. Érzem, ahogy gyorsul a szívverésük, félnek, de még is akarnak valamit. Megtorpanok egy pillanatra.