Göndör Enikő
Ekkor viszont egy markáns kéz hátulról megragad, majd a legközelebbi falhoz taszít. Meg se próbálok küzdeni ellene, érzem, hogy az imént megleckéztetett banda egyik tagja tart erősen. A többi hátulról figyel. Nagy örömömre szolgál látni a kezét szorongató férfi fájdalmas arckifejezését. Ajkaim mosolyra húzódnak majd a bátor támadómra meredek.
- Na mi van, csak nem elfelejtettem a gyógypuszit? Jaj te szegény!– felelem maró gúnnyal és egy szívből jövő mosollyal – Fiúk, fiúk, fiúk.Anyuci nem tanított meg titeket arra, hogy hogyan kell bánni egy hölggyel? – kérdezem nyájas, dacos hangnemben.
- Ezt még megkeserülöd te. – egy pontos rúgás a lábai közé többet ér minden harcművészeti fogásnál, amondó vagyok jobb végignézni, ahogy a nyirkos utcán fetreng keserves kínok közepette anélkül, hogy én különösebben megerőltetem magamat. Még megkarcolódik a szép csizmám, kár lenne, a kedvenc darabom.
-Ezek szerint nem.. Ejnye, ejnye. Ezt ideje orvosolnunk! – közlöm velük szemérmetlenül majd újra térhez jutva megindulok a háttérszereplők felé.
Az egyik egyenest nekem ront. Lendületből megpördülök majd körmeimmel elkapom a torkát és a gigájába mélyesztve a hüvelykujjamat bírom jobb belátásra. Fuldoklik, az arca kezd lilulni és már a szeme is javában vérbe lábad. Helyes, nagyon helyes. Elengedem, ezután egy jól célzott ütéssel a bütykeimet a torkának engedem. Hatásos módszer ugyanis az áldozatom tátogva rogy össze. Egy pillanatig gyönyörködök a szenvedésében utána lassan megfordulok és a törött csontúhoz lépek.
- Hogy lásd, mennyire elnéző vagyok, most az egyszer szabadon elfuthatsz. Ha maradsz te is ugyanerre a sorsra jutsz. Siess nagyfiú, ketyeg az óra – vázolom fel a helyzetet nemes egyszerűséggel majd egy perc döntési időt hagyok neki. Mélyen a szemébe vájok tekintetemmel és meglátom azt az apró dacos érzést, a bátorságot, amit mereven ellenkezik a megfutamodással. Egy lépést hátrál, majd a másik kezével lendületből ütni próbál.
- Rossz válasz. – felismerve a mozdulatot a bal lábammal mellkason rúgom, majd amint elterül a földön, lassan, nőies léptekkel végighaladok a hasán. Nem, nem fogom kikerülni, inkább átgázolok rajta, csak kicsit modernebb és valósabb értelemben, mert én nem a szívén gázolok át s nem érzések által, hanem valósan, kitaposva a beleit.
Miután az apró éjszakai kalandot feldolgozva ismét elindulok, a nyúzott cica a lábamhoz dörgölődik és örömteli dorombolásba kezd. Lepillantva az állatra egy bizsergető meleg érzés fut keresztül rajtam s érzem, ahogy remeg a félelemtől. Óvatosan lehajolok érte, kezeimmel végigsimítok a megtépett bundáján, majd lassan alányúlok és magamhoz veszem. Hálás kis arca immáron nyugodtságot és szeretetet sugároz, megérdemli, hogy magammal vigyem. Hátrahagyva a három megalázott alakot ismét útnak indulok, egy kedves kis útitárssal és leendő baráttal.
Na igen, itt volt az a pont ahol, felment bennem pumpa. Én igazán türelmes vagyok, de meggondolatlanság volt ezzel a jelzővel illetni. Farkasszemet nézek a középsővel és kezemet rutinszerűen, észrevétlenül ropogtatni kezdem a kabátomhoz szorítva.
-No mit szólsz szépség? Ne kéresd magad! – közli egymás után a két szélső. Nem mondom aranyos, hogy ilyen úgymond „ meggyőzőek” és ennyire „próbálkoznak” feltartani, de azért van még hova fejlődni.
Ismét elindulok, azonban most határozottabban taszít vissza a középső férfi. Bár most erősebben lökött elkaptam a kezét és egy határozott mozdulattal kicsavartam. A csuklója akár egy kettétört hurkapálcika, hatalmasat reccsen majd eldeformált állapotban visszahúzódik a közelemből. A férfi fájdalmasan felordít s a másik kezével intenzíven ápolgatni kezdi a törött csuklóját. A társai azonnal a segítségére sietnek, én kihasználva az alkalmat megkerülöm őket és folytatom az utamat.
Micsoda szerencsétlen csürhe, szánalmasak. Egyre gyorsabban szedem a lábamat elvégre feltartottak és mihamarabb szeretnék hazajutni. Lefordulok a következő utcasarkon és egy sikátor mellett haladok el. Itt-ott apró nyílásokon kiszűrődő lámpafények törik meg a tömény sötétséget. Léptenként kis mocorgás zavarja meg füleimet, de az csak a közelben kotorászó kóbormacska, ami épp egy koszos patkányt próbál becserkészni. Egy jól kifejlett fekete cica, szőrében nedves, sáros csomók vannak, néhány helyen kopasz foltokkal vegyítve. Harcedzett egy jószág, állapítom meg, ahogy elkapja a patkányt és ünneplés gyanánt elfogyasztja azt. Mindig is csodáltam a macskákat, olyan kiszámíthatatlanok..
A három sötétbe burkolódzó alak, hangos kacagással közelít felém. A közelben levő utcai lámpa halovány fényt vet az arcukra. Arcizmom enyhe rángatózásba kezd, gúnyos fintort alkotva fehér bőrömön. Eleinte nem foglalkozok velük, egyenesen haladok tovább, mondhatni én az a fajta vagyok, aki elől kitérnek az emberek, de most kivételesen én térek ki. Nem azért mert félek, csak mert nincs kedvem három túlfűtött, mocskos hímmel nézeteltérésbe kerülni, csak az ő érdekükben.
Fejemet előre szegezem és egy laza balkanyart vetek, már majdnem elhagyom a társaságot, amikor ez egyik elém áll a másik kettő pedig mind két oldalamra. A levegőt alkohol és izzadtságszag keveréke járja át. Szakadt, csapzott ruháikat sárfoltok borítják és néhol még a piszkos bőrük is elővillan.
-Szép hölgy, nincs kedved velünk tartani? – kérdi a középső nyájas hangon, közben látványosan végig mér alattomos tekintetével.
-Eltaláltad. – közlöm vele rideg merevséggel majd ismét megindulok.
-Nanana.. Ne olyan gyorsan! – arcán undorító grimasz vonala fut végig majd kezét a vállamra helyezve óvatosan visszalök – nem kell annyira sietni, biztos van pár perced ránk..kislány..
2. rész - Az elveszett vándor
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
