Elmém rémálma
Ült a csendben, szemét lehunyva hallgatta a kintről beszűrődő szél süvítő hangját, s az esőcseppekét, melyek szüntelenül ostromolták a házak tetejét, a szürke aszfalt minden egyes milliméterét eláztatva az égből aláhulló könnycseppekkel. Bent a kályha ontotta az általában jókedvűen ropogó farönkök melegét, de ahelyett, hogy barátságos légkört teremtett volna, most egyáltalán nem hallotta a tűzben táncoló faunok sípjainak elsöprő, lágyan szóló dallamait, csak a halk recsegést, mely időnként ágyúdörgésként hatott a szoba némaságában.
Az agyában egymást kergető gondolatok majd szétvetették a fejét, s csak nagy nehezen sikerült visszafognia azt a tomboló kavalkádot, amely nem hagyta nyugodni. Aludni akart, semmi mást. Az álmok világába menekülve sokkalta elviselhetőbben hatott minden. Békésebbnek. Még ha nem is volt nyugodt és derűs az álma, az mérföldekkel közelebb járt ahhoz a harmóniához, mint ahol jelenleg tartott. Legalább képzeletének szüleményei nem voltak valóságosak, s a reggellel semmivé foszlottak. Csak a nyomorúság vette körül, legalábbis semmi mást nem érzett abban a sötétségben. Rémálom volt ez, szűnni nem akaró viszály közte és a külvilág között, ami egyáltalán nem volt hajlandó vele együttműködni, hogy végre-valahára megbékéljen az életével.
Némán elüvöltött segélykiáltása áthatolhatatlan falakról pattant le, mint aki nem akarja elhagyni hőn szeretett kedvesét, így újra és újra visszatért hozzá. Csak éppen ez nem élete szerelme volt, hanem annak megnyomorítója, így a folytonos viszontlátás nem hogy kellemes, de egyenesen őrjítő volt. A kiáltás nem jutott el hallgató fülekhez, s ha mégis, annak segítségét nehéz volt igazi mélységében elfogadnia. Valójában, lelkéből megragadni a szakadékba dobott kötelet nem csak ímmel-ámmal tettetni a hála műmosolyát. Igazából széttépte ilyenkor valami a lelkét.
Visszafogta ugyan, de belülről marcangolta a bestia, igyekezett levetni a rákulcsolt béklyókat. Szinte hallotta láncainak csörgését, amint a vad kitörni készül, a tompa morgást és habzó szájából szűrődő lihegést, de sosem engedte. Túl régóta tartotta vissza a szabadulni vágyó kétségbeesés fenevadját, de a holtpontot elérve olyan csapást mért rá elméjének vasöklével, hogy azon nyomban visszasomfordált a legmélyebb zugaiba, hogy a következő alkalommal újra előjöjjön, és szabadulási kísérletet tegyen, ráüvöltve fogvatartójára.
Mestere volt az feltörni vágyó érzelmek elnyomásának, de olykor kétségbe vonta ennek hasznát, de könnyebb volt önmarcangolásba, önsajnálatba temetkeznie, holott jól tudta mi lesz ennek a következménye. A nagybetűs Semmi. Az égvilágon egyetlen apró kis mozzanat sem fogja őt segíteni, ha továbbra is így él. A viszonyulása az életéhez megmérgezte a lelkét, s mikor felgyülemlett, nem hallotta a tűz ropogásában a síp dallamait. Nem hallotta az esővíz csobogását az ereszben, nem jutott el a tudatáig a cseppek koppanása a leveleken. Csak a bestiát hallotta nyálkás vackában morogni és széttépett állatok reccsenését valahol mélyen. Elborzadt az érzésre.
Fejét felemelve nézett ki az ablakon, fájdalmas tekintettel fürkészte a villanyoszlopok fényében életre kelő sötét-világos foltok játékát és belemotyogta kérdését a sötétbe.
- Mehet ez így tovább?
- Nem – felelte egy hang, valahonnan mélyről, a bestia mellől. Az Akarat bújt meg a szörny mögött.
- Mit tegyek most? – tett fel egy újabb kérdést.
Felhangzott a válasz is.
- Találd meg a benső forrásodat.
- Micsodát?
- Ahonnan erőt merítesz. Meg kell lennie benned is, hidd el. Mindenkiben ott van, csak éppen itt-ott elbújva egy-egy szörny mögött, különböző mélységekben. Van, akinek könnyű előcsalogatni a kis csermelyt, amelyet eltömít a bestia őrjöngései által odavetődött kőtörmelék és van, akinek nehéz. De meg kell tenned, ha túl akarod élni, bármilyen nehéz is. Engedd el a bestiád.
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
