Egy mazochista napja
3. rész
Feltápászkodva a földről, mire bárki is észrevehette volna mi is történt valójában én a városból kifelé, a hajnal rejtekében, Hold fényben fürödve a sötétség teremtményeivel töltöttem még az utolsó perceket. Fájdalmaktól részegülve, alig megállva lábaimon szívtam magamba az ismeretlen város undorítóan koszos porát. Szabadságtól bódult állapotomban indultam most délnek, az ismeretlenebb út felé. Bárcsak elmesélhetném mi történt ezek után, de sajnos betűkké nem formálható szavak, mondatok következnének, mert számomra is a homályba veszett az ismeretlen számú percek, másodpercek s talán napok esetleg hetek, amiket valahol a távolban tölthettem.Az ördög órája után 240 perccel a földön ülve találtam magamat hajlékomat nyújtó épület lábai előtt. Egy határozott férfihang csábítóan keringőre felkérve nyújtotta kezét, s mivel a szabadság mámora tette élvezetessé eddig is örömteli perceimet, habozás nélkül nyúltam a segítséget felajánló felé. Soha nem bíztam senkiben, önmagam éltettem, akár egy rossz diktátor, de most valahogy mégis jól esett feltételezni; ha feldarabolva elásnak az erdőben sem én vesztettem el ezt a játszmát. Ennek tudatában suhantunk általam még ismeretlenebb helyre, ami a felhők alatt s mégis az ember által ismert világ felett volt található. Ha érdekelne, sem írnám le, egészen pontosan merre jártunk, mert akkor veszélyeztetném azt a csendes, csodálatos, mégis elhagyatott helyet. Önző módon mind a nevét, mind a pontos helyét megtartom magamnak, hogy oda senki se juthasson el, szándékosan! Mivel kedves és udvarias is tudok lenni – édesanyámék azért belém nevelték még az illemtant gyermekként, ami a mai fiatalok nagy részére nem éppen jellemző -, bájcsevegésre adva fejemet fárasztottam az ébredő nap sugarait utolsó emberi gesztusokat a tájba s az idegen képébe hányva. Szerencsémre nem hiába tettem, mert az viszonzásul egyben hagyott, lelkemet sem szakította ki a hús édes börtönéből. Egészen elmélyülten beszélgettünk – nem, nem csak időjárásról, ahogyan szoktak manapság -, szinte már szórakoztatott ez az ódivatú helyzet, ahol egy férfi udvarias, a nő pedig ügyet sem vetve a bókokra, kacérkodhat kedvére. Akarod tudni ez után mi történt? Szerelmes részre vágysz, gyönyörű romantikára? Maradjunk hajnalig s vágtázzunk el a naplementébe? Nincs ló, hideg van estig kint ülni, de viszont a semmiből előbukkan egy túrázó… Ugye micsoda elcsépelt sztori?
Az élvezet egy új fokát ismertem ma meg. A stressz és folyton elhanyagolt szükségleteim próbálták tudtomra adni; mi egy csapatban játszunk. Ahogyan éppen vágtattam a szabadság felé, életképtelen őzgidát megszégyenítve csuklott össze testem. Már tudom milyen érzés rettegni, hogyha nem állsz fel, el fognak taposni. A fájdalom okozta adrenalin volt az, ami a legutolsó cseppként újra üzemanyaggal töltötte meg satnya kis lelkemet. Itt már nem volt megállás, elnézés vagy kegyelem, és ezt most én is éreztem. Csendben, élvezettel küzdöttem végig magam a rajt pályáján, és mert tudom; aki nem adja fel, célba talál, egy pillanatig sem volt kétségem képességeim felől. Mondhatni a szükség óráján sem hazudtolt meg az a jóságos felsőbb hatalom, ahogyan a testem sem kívánt többet meghátrálni. Lelkem gyengülésében reménykedett az egész éter, csak éppen azt felejtette el - e mocskosul kegyelmes sors -, hogy engem a fájdalom iránti élvezet éppen úgy hajt, mint mást a boldogság.
Az idős bácsi a Mikulást megszégyenítve cipeli hatalmasabb puttonyait, annyi felszereléssel jön le, hogy szinte már azt hiheted; megunta és visszaköltözik a társadalom szennyei közé. Én nézem Őt, Ő határozottan szájtátva néz, de nem akárhogyan, úgy bámul, mint aki egyszerűen elmebeteget lát kényszerzubbonyban!Miért bámul? Mit bámul? Oldalra pillantok, hogy a társalgást folytatva kitérjek zavarodott pillantásai elől, de ekkor tudatosul bennem, hogy egyedül vagyok.Csupán pár kérdés ötlik fel bennem; Hogyan kerültem hajnali 7 órakor a fóti dombokra? Miképp jutok innen haza?
Meddig lehet még e bódult világot fent tartani, omlástól védve apró, törékeny, gyermekien ártatlan testem s lelkem? Mit gondolsz, azonnal vessek véget vagy vadként űzött elmémet hagyjam szaladni, s a tél végéig fagyban ölelve várjam, míg az éltető nap sugarai egy tavaszi hajnalon felolvasztva húsom bomlásától bűzölgő szaggal szentségtelenítsék meg ezt az amúgy tiszta, jóságos, őszinte s szeretettel, példamutató egyénekkel teli világot?Döntsd el Te miféle vég ért engem, míg én visszafekszem a puha fűre elméd legőszintébb részére bízva magamat.
Patonai Nikolett
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
