Céltalanul? Ész nélkül? Idegen helyen? Normális vagyok-e?! A realitással megszakítva minden kapcsolatomat, szerelembe estem a spontaneitás enyhébbik fajával és végig tiporva az éteren, végre egyszer jól éreztem magamat. Rám fért már az autós sokk után. Mikor végre „egyedül” – egészen pontosan talán csak valódi magánnyal maradva – folytattam utamat, annyira magával sikerült, hogy ragadjon az életérzés… Nos, mire észbe kaptam, végül is már úton voltam a vonat hátuljából az elejére. Hatalmas ajtócsapódások, idióta fejű emberek, bambán maguk elé bámuló zombira hasonlítottak. Néha véletlenül – és ténylegesen véletlenül, mert addigra már fáradt voltam gonosznak lenni! – bele-beleütköztem egy kilógó vállba, ekkor bocsánatot kértem és zavartan téptem-löktem az ajtókat, amik hatalmas csattanásokkal engedelmeskedtek gyengén remegő karjaimnak. Az utolsó előtti – vagy inkább elölről a második - kocsi üres volt, valahogy mégis elsiklott a szemem a jobboldali majd a bal oldali, ijesztően csendes, elhagyatott üléseken. Végül sikerült elérnem a célomat, ott voltam a legelső utazásra alkalmas vasdobozban, ahol bár sokan voltak, nekem mégis jutott hely. Utólag sem érdekel hogyan és miért, ahogyan az sem zavar már, ami ezután következett…
Bár hiába erőltettem, az álom sehogyan sem szállt a szememre. Egyszerűen csak téptem-nyúztam az utolsó bőrt is le az arcomról, a „mindene meg van, mégsem tudja értékelni” szánalmas életérzés mérgezte elmémet. Kulturálatlan gesztust tudtam volna tenni tükörképem felé, ha nem én lennék én, azonnal faképnél hagynám ezt az idiótát! A hozzám hasonlókkal legalábbis az a szokás, hogy így bánnak… Nem tudtam türtőztetni magamat, így cseppet sem új táskámat rogyásig pakoltam és az utolsó fajtársamhoz menekültem, akivel még tudtam emberi hangon kommunikálni. Szeszélyes viharként söpörtem végig városán, majd a női határozottságtól részegülve száguldottunk át majdnem még száz kilométert, hogy aztán együtt, egymás társaságában, mégis magányosan vesszünk el a soha nem látott, számunkra ősi idegen városban. Egy régész és egy félholt idióta, semmi étel, semmi ital, semmi kábító- vagy bódítószer, semmi, csak a puszta gondolataink és a nagyvilág!
Mi jön most? A novellához hasonlóan gyenge zombi támadás? Esetleg dementorok vagy talán előhozok néhány farkas embert és vámpírt? Az is lehet, hogy kiugrottam és már csak visszaemlékezek az utolsó boldog napomra… Na, jó, semmi ilyen, egyik sem fedné a cseppet sem meglepő, mégis beteges valóságomat. Leszállásnál minden utas tudja mi a dolga; bármi áron előbb leszállni, mint a többiek! Én is erre törekedtem, újra zene izgatta zsigereimet, megint csak feltüzelte versenyszellememet a pikáns dalszöveg, míg érzékelni nem kezdtem a körülöttem lévő valóságot! A kocsi, ami akkor üres volt most valahogyan kabinos első osztályú, ragyogóan tisztának tűnt. Hol van az a koszos, üres, büdös másodosztályú rész, amin átszaladtam? Kívülről úgy tűnhetett, hogy jelmezemnek megfelelően valami fémzenére rázom ostobán a fejemet, pedig valóságban ébrezgetni akartam magamat – gondolkoztam egy erős pofonon is, de ennyire azért nem ijesztem meg fajtársaimat így késő este… Messze volt most az otthon, az ágy, kénytelen voltam magyarázatot adni önmagamnak az esetre, már éppen bele is kezdtem volna a mentális betegségek felsorolásába, amiknek tünete lehet a hallucinálás és egyéb abnormális dolog, amikben élek, de ekkor a telefonom megkímélve zenét váltott és újra egy férfi hang adta tudtomra, hogy az életet nem megmagyarázni kell, hanem élni és élvezni, amíg csak lehet!
Lehet ostobának tűntem, talán, ha találkozol velem és éppen hangosan röhögök saját magamban, teljesen egyedül ülve; arrébb fogsz húzódni, megijedsz, elítélsz – mondván, hogy bármiféle szer hatása alatt vagyok -, de tudnod kell egy valamit: ÉN, bármi történjen is, fájjon vagy égjen, hűtsön vagy boldogítson, MINDIG ÉLVEZNI FOGOM AZ ÉLETET!
Egy mazochista napja
2. rész
Patonai Nikolett
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
