Egy mazochista napja
Talpraesett, határozott teremtés vagyok. Nem félek senkitől és semmitől, nincs kivétel! Komolytalanul állok az élethez, nevetve váltogatom a jelmezeket; egyik nap feketébe burkolózva, nehéz fémektől lógó gatyában, másik nap feszülő farmer nadrágban, gyönyörűre retusált arccal, idomaimat kiemelve kecsesen vágtatok végig az utcán. Nincs két egyforma arcom, nincsenek barátaim sem társaim. Tűröm a magányt, mégis egyszerűen szenvedve tőle életem végéért könyörgök, de élvezem minden percét! Mosolyogva, büszkén vállalom; szeszélyes egy némber vagyok, manipulatív dög, talán a legaljasabb emberektől csak az különböztet meg, hogy a szívem még élénkvörösen forr a szeretettől. Természetesen, igazi nőhöz mérten érzelmeimet, ahogyan fel tudom vállalni és kimutatni, egy pillanat alatt elfojtani is úgy, hogyha nem ismersz – márpedig nem ismersz, mert nekem nincs senkim, aki közelembe tudna maradni igazán látva mindent a maszk mögött! -, el sem hiszed, hogy bennem van.
Ki vagyok én? Mi vagyok én? Mi közöd hozzá?! A kedvesség szikrája sem lelhető fel a mai napi hangulatomban, mégis próbálkozik a bátrabbik fajta. Mivel, bár nem vagyok kedves, mégis titkon szeretem őt, eleget teszek kérésének és magamhoz mérten korán kelek. Délben találkozunk, kedvességétől hamar olvad jeges szívem és örömmel fecsegek, ahogyan a gyermek szokott, ha élvezi az általa fontos emberek figyelmét. Eltelik egy majd kettő, szinte már három óra is, amikor megelégelve a nappali kint létet mindketten saját vackunkba kívánkozunk vissza. Hosszú ölelések, még pár, gyermeki rajongástól csillanó pillantás felé és szebb a napja, mert tudja; az enyémet szebbé varázsolta. Hazafelé az énekes torkát megfeszítve üvölt fülemben, a zene egyszerűen lehengerel, gyors ritmust diktálva zsigereimet izgatja; futásnak eredek! Észre sem veszem, de a hatalmas csörrenés és durranás, melyet parányi testemen lévő vastag ruházatot díszítő vasak okoznak, hamar felkelti a városrész figyelmét. Égi tüneményt sem bámulnának így, persze lehet ennek az az oka, hogy az ember a sötétet, a rosszat előbb észreveszi, mint bármiféle jót. Van, aki elsápadva tér ki utamból, mások megvetően oda-oda pillantanak a pálya széléről; engem egyik sem érdekel! Végtelennek tűnő, szívet s lelket frissítő gyors tempómnak egy zebra vet véget. Na, nem olyan zebra, ne vicceljünk kérem! Egy fekete-fehér csíkos, egészen pontosan szürke-fehér csíkos - vagy inkább fehér csíkok a szürke aszfalton -, illetve hát „túlparton” bambán álló, szigorúan vigyázban feszülő kis neve nincs figura. Várok… még mindig várok… Pillantásomat erre-arra kapkodom, környezetemet nagyító nélkül, mégis tudósként vizsgálom és elemzem, majd odakapva fejemet látom; zöldre váltott a lámpa! Hajrá hát, a zene is erre bíztat; határozott, magabiztos rám jellemző apróbb léptekkel tartok a nekem kedvező oldalra, mikor is fékcsikorgás és duda szólal meg – vagyis hát, gondolom én, mert az általam hallgatott zene kisajátítva hallásomat, semmi mást nem enged „befogadni” -, meg persze édesanyám is csuklik rendesen. Odakapom fejemet, hiszen testem érzékeli az aurámba betörő autót, de mielőtt üvöltésre pocsékolnám cseppet sem szép hangomat tekintetemmel meg akarok bizonyosodni jogos-e ez a fajta durvaság.
Elképedve, lesápadva, levegőt visszafojtva döbbenten tapasztalom; a lámpa piros, mindenki más áll és vár én pedig a négy sávos autóút közepén álldogálok. Elnézést intek, magamat marcangolom miért is nem figyelek jobban. Ilyenkor bizonyára jönne a kérdés; meg akarsz halni? Erre nem kívánok válaszolni, illetve egy kedves, rekedtes férfias hang azonnal a fülembe üvölti:„Hang a fejemben egyre lüktet, várom azt, ami eltűntet. Nincsen semmi dolgom a Földön, Miért is szeretném, hiszen ez börtön…”
Idióta mosolyt csal arcomra, amitől még inkább abnormálisnak tűnhetek. Ekkor látok egy ismerőst, aki úgy kapálózik felém, mintha csak az életéért küzdene a habok között. Odaszaladok, már szinte látom, ahogyan ráugrok és ölelem, akár rettegő gyermek édesanyját, de ehelyett a földre esek. Itt már minden elveszett, az illető úgy tűnt el, mintha ott sem lett volna soha. Nem bírom, hogyha ilyen ostobán néznek rám, inkább leporolva ruháimat az első buszra szállok, és meg sem állok, míg az ágyamba érek. Ott mély álomra szenderedve úgy teszek, ahogyan minden normális ember tenne a helyzetemben;tudomást sem veszek erről a cseppet sem hétköznapi történetről.
Patonai Nikolett
Dalszöveg:
Rómeó Vérzik: Kezeket neki a falnak
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
