Egy új szerep
Olyan nap volt, mint a többi. Iskolából tartottam hazafelé, boldogan. Fiatalként már rengeteg dolog történt velem, sokszor majdnem meghaltam és az orvosok el sem akarták hinni hogyan szorulhatott ilyen kis testbe ennyi akaraterő és életszeretet. Nem tudhattam mit szeretnék, ahogyan azt sem, hogy pontosan miért küzdök. Nem, nem volt okom már panaszra, de éveken át olyan megpróbáltatások és kínok közt kellett felcseperednem, amiket a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék. Sosem sajnáltam magamat, vagy talán csak néhány percig, de végig az a szent cél vezérelt, hogy meg kell tapasztalnom minden rosszat és később, akit csak lehet megóvni ezektől. Így is lett.
Sokat gondolkoztam ezen, rengetegszer sírtam emiatt. Fájt, hogy nincs senkim és féltem, hogy mégsem leszek erős, összeroppanok a hatalmas terhek alatt. Régen volt már mindez, hiába élek és éltem mindig is ebben, sosem tartottam magamat különlegesnek. Nem féltem élni, ahogyan kész lettem volna meghalni is, ha eljön az ideje.
A villamoson utazva, egy furcsa csuklyás nőre lettem figyelmes. Ült, nézett előre, arcát sötétség borította, épp csak az orr és áll részéből derült ki neme, nem egészen volt számomra érthető, miért is takargatja valódi énjét. Továbbsiklott rajta a szemem, megdöbbenve láttam csúnya piros sebes kezét és hosszú, hegyes, fekete körmeit, melyek természettől adottan voltak ilyen hátborzongató színűek. Látszódott, hogy nem emberi kéz. Egy nőt bámult és bármi történt, csak meredten nézte. Talán féltékeny a kezére? Esetleg arcát vizsgálja? Nem valami szép, egyáltalán nem is csúnya, átlagos. Lehet a földöntúli lény is szeretne hétköznapi ember lenni? Az én megállóm jön, és ahogy látom az alanyé is, így készülődni kezdünk a figyelt hölggyel az az alak is mozdul. Rám villantja szemeit, és akkor sápadva döbbenek rá, hogy régi jó cimborám, a Halál az, akivel együtt utazunk, és aki velünk együtt készül leszállni. Mivel most engem bámul úgy, én ijedtemben menekülni kezdek, ő pedig követ. Leugorva a villamosról, átfutok pár kocsi előtt, de nem lesz bajom. A buszhoz érve hátra tekintek azért, zakatoló szívvel s rettegéssel, mert a jelenléte megriasztott, de ekkor látom, hogy a velem együtt menekülő nő, akit eddig olyan mereven nézett a Halál, holtan hever a zebrán. Az az ostoba vakon követett engem, mert úgy érezte, ahogyan rideg pillantását el tudtam terelni róla, meg is tudom védeni, ezért hűséggel tette lábait, lábaim nyomába. Végig ez volt a terv, a szerepeket kiosztották, a játszma befejeződött.
Így lettem a halál segédje, egy napra.
Patonai Nikolett
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
