Pszichiátria Magazin

Mit takarsz a bőröd alatt, kivel osztod meg az alatta rejlő boldog bántalmakat? Hogyan élsz, mitől rísz, olykor miért csak éjjel sírsz? Mi az az apró homokszem, ami kicsinysége ellenére is hajt belülről, hogy tégy dolgokat és egyáltalán élj? Mi kell ahhoz, hogy érezd, létezel?
 
A közhelyek már csak felidegesítenek és tehetetlenségedben már a falat sem kaparod, mert ha nem fojtod vissza, akkor sárgaházba dugnak és pszichiáterhez küldenek – vagy még ahhoz sem. Ilyen egyszerű. Ha valami baj van, kezdjük csak el szidni az ősöket, a rendszert, a világot, a Mindenhatót és a karmát, de véletlenül sem kell tennünk semmit… Elég, ha szépen elkezdünk panaszkodni, vádaskodni és idegbajt kapni a szótlanságtól. Véletlenül se próbálj kitörni a rád nehezedő tonnás problémák alól. Nyugodtan hagyd, hogy azok az évek során kipréseljék a kiáltástól utolsóként tüdődben rekedt levegőt és megfojtsanak a végén. Véletlenül se beszélj.  Ne üvölts segítségért, csak ha már nagy a teher, akkor is csak mikor fulladozol tőle, talán még nincs késő.
 
Panaszkodj csak arról, hogy ilyen-olyan pocsék az életed, egyik szülődtől ezt a másiktól pedig azt kaptad vagy éppen hogy semmit. Az iskola is ugyanolyan pocsék, más jelzővel már meg sem éri illetned. Papolj arról, hogy senki sem fog figyelembe venni, még ha ez őket minősíti is… Szenvedj csak, őket aztán ez sem fogja meghatni. Élj csak egy passzív rémálomban, ahol mindennek csupán az elszenvedője vagy és te semmit sem tudsz tenni csak azt, hogy tűrsz és elviselsz, majd a legvégén már örülsz is ha már vége van…