Arctalan gyilkos
Pszichiátria Magazin
Rohanni a félhomályban dühösen, értetlenül, bosszút forralva s mélyeket szippantani a jeges levegőből. Érzem, ahogyan tüdőm megtelik a csípős oxigénnel, mely bennem megmelegszik, s kifújva már látszik kétségbeesett leheletem. Dühöm nem múlik, egyre csak gyűlik, ahogy újra játszom a képkockákat, melyek alig pár perce a két saját szemem előtt valóban megtörténtek. A sikátor bejáratához érve megtorpanok. Lábam földbe gyökerezik, mikor a varjú megzavarja elmélkedésem. Károgva közeledik felém, s nem túlzok, egyenesen vállamra száll, majd elhallgat. Nem értem, ez miért történt, hessegetni kezdem, de nem mozdul egy tapodtat sem. Haragom egyre csak mélyül, most már a madár is ellenem van?
Megragadom ébenfekete óriási szárnyait, s egy határozott mozdulattal elhajítom. Károgásba kezd, de nem törődve semmivel, ott hagyom a földön fekve, pedig talán szárnyát törte, de ez sem hat meg. Útnak indulok ismét, remélve, hogy nem ütközök újabb akadályba. Lassítok a tempón, élvezem lépteim és a csöpögő eső visszhangját a sikátorban. Szükségem van erre a nyugodt környezetre, talán jobban, mint növényeknek az esőre. Megpihenek, s a rideg falakhoz simulva csúszok le a nedves és hűvös betonra. Szemeim óvatosan behunyom, végig apám arctalan gyilkosa van előttem. Képtelen vagyok kiverni a fejemből a képet, ahogyan a kést úgy szúrja apám bordái közé, mint ha friss kenyeret szeletelne. Szinte érzem. Lélegzetem felgyorsul, próbálom törölni az emlékképeket, de mindhiába. Könnyeim hullani kezdenek, nyugtatgatom magam, hiszen ez csak egy rémálom lehet.
Újabb zajt hallok, rémülve nyitom duzzadt szemeim résnyire, de aligha látok valamit. Az egyetlen, amit érzékelek, az egy halk, óvatos szárnycsapás. Aztán szemeim végre kitisztulnak, s magam elé pillantva meglátom a sérült szárnyú varjút. Lelkem enyhülni kezd, de mikor épp megragadnám a madár sérült szárnyát, hogy megnézzem mit is tettem vele, egy hangos kiáltás zaja rázza meg testem. S akkor elém lép apám gyilkosa, aki álarcát húzza le épp. Most végre pontot tehetek az ügy végére. Sorscsapásként ér a kép, mi elém tárul. Az álarc lekerül, mögüle pedig előbújik a magabiztos arc. Ezt az arcot soha életemben nem láttam még ennél magabiztosabban. Ez az én arcom tökéletes mása. Egy gyilkos kegyetlen arca? Érzelemmentesen áll velem szemben, kesztyűs kezét nyakamra helyezi és fojtogatni kezd. Semmi sem számít, a zsebemben lévő kés után nyúlok. Nem hagyhatom életben azt, aki ilyet tett, hiszen nincs helye e világban. A kés pengéje átszúrja a kabátot, hegye szaggatja a bőrt. Kezem remeg, a fájdalom elemészt s az alak, aki eddig előttem állt, most lassan köddé válik.
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
