Azok a decemberi vasárnapok...
Álmosan pillantott ki az ablakon egy ásítás után maradt könnycsepp csillant meg szeme sarkában. A sötét régen ránehezedett már a városra, és minden lénye betört világunkba. Csend van, legalábbis egy e világi lény sem mukkan, ám a várost uralók bátran áradnak szét a lámpa tört fényében és ivódnak a falakba. Így kezdődik minden decemberi vasárnap. Nincs fék, nincs kontroll, a nap messzire bújik, ritkán látogatja bárányait. Egyre gyengülő fénye már csak olaj a tűzre, így Istenhez hasonlóan ő is a hitbe fulladva válik jelentéktelenné.
A sofőr beszáll, rá sem pillant utasaira, miért is érdekelné bárki ezen a földön? Ez csak egy munka számára, csupán a vezetés és a kilométerek nyelése érdekli. Különösen élvezi a forgalomban fellelhető, szinte megoldhatatlannak tűnő logikai csavarokat és a sok ostoba fajtársa dühöngését, mikor „az erősebb nyer” alapon is képes felülkerekedni egy ilyen csotrogány segítségével. Hatalmas kopasz és agresszív férfiakat hagy maga mögött, meg sem áll, míg a jármű számával megegyező táblát nem lát. Unottan nyitja és csukja az ajtókat, őt nem az emberek érdeklik, egyszerűen a fülkéjébe zárva átadja magát az élvezetnek; hogy egy ekkora gépnek parancsolva kicsit Istent játszhat. Hasonló érzésekkel és gondolatokkal támolyog most is be fáradtan a zugába, elfordítja a kulcsot, járatja a motort, majd párszor megdöngetve azt a világ tudtára adja; itt az idő, indulni kell!Ahogyan lyukas betonon zötykölődik az öreg busz, a gyermeki arc csodálkozástól csillan, miközben lesi a csendes város minden egyes fojtott sikolyát. Félelme átjárva bőrét izgatja, lelkét háborgatja és az éter most üvegen át várja, hogy kilépve a ronccsá használt járműből, megkaparintsa és mocsokban fürdesse gyermeki énjét.
Rég volt már fehér, tiszta, őszinte ez az év végi ünnep, és bár filmekben még látni, valójában már senki sem hiszi el, hogy ugyanaz, mint ami régen volt. Nincs fel-, sem leszálló, könnyedén suhannak az éjszakában, s a kintiek egyre türelmetlenebbek. Izzik-forr a levegő, de valahogy mégis ridegen fagy is a gonoszságtól. Művészein csodálatos, szavakkal le sem írható folyamatok játszódnak odakint, de a bentiek ezt észre sem veszik. Mindenki fáradt, feszült, egyszerűen csak hazavágynak a lelkek, hogy otthonukban elbújva végre újra energiát töltve tartájaikba holnap illúziójukat kergetve visszamehessenek a gyárba robotolni. Mikor megáll a busz, a sötét nyeli el az arra távozó társakat, piciny teste naivan rezzen, hiszen érzi már; egyedül maradt. A sofőr eggyé válva a járművel teljesen kikapcsolt érzelmileg és emberileg. A magány riasztja és akár a vadat, most őt is ugrásra készteti. Egy újabb megállónál már nem bírja tovább, végig cirógatva kedvesen a jelzőgombot a fújtató ajtó tárására vár, s mikor e jel elérkezik; angyalként röppen a talajra.
Ahogyan a tiszta, utolsó lelkek egyik tagja a jéghideg betonra lép, egyszerűen minden sötét rávetve magát -akár nyáron a szúnyogok- inni kezdik erejét. Szomorúan nézi végig minden, mi él még, hogyan pusztul egy újabb lélek. Vagy mégsem? Fény villan a távolból és maga az ég piciny pontjai egyesülve veszik fel a harcot gyermekükért. Persze hiába minden erő, s kitartás, most maga a remény szúrja hátba, odavész mind, ki sosem élt igazán. Mikor reggel ébredünk vér, de még csak holttest sem nyugtalanítja napunk. Nem véletlen, hiszen bár a szürkének rengeteg árnyalata van, de bárhogyan is variáljuk; a színek mindig hiányozni fognak belőle!
Patonai Nikolett
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
