Pszichiátria Magazin

Van benned valami rettenetes. Abban, ahogy az arcod hozzásimul a narancssárga díszpárnádhoz. Utálom ezt a látványt, borzasztóan irritál ez a magas fokon bejáratott tökéletesség. Semmiben nem adsz a maximum alá, minden, amit teszel, fájdalmasan gyönyörű. Ahogyan a narancsot behelyezed a kosárba, ahogyan a fogaidat megmosod, és ahogy légies lépteiddel sétáltál be az életembe. Mindent annyira tökéletesen, hogy az már undorító.

 

Számítottam én már sok mindenre. Többek között arra, hogy egyszer megbotlasz, és paradicsom vörös orcával, szégyenszemre rohanhatsz az elgurult, szánalmas kis narancsod után. Hát, csalódnom kellett. Lezser eleganciával, méltóságteljesen vonultál ki az üzletből. Remélem, így fogsz kivonulni az én életemből is. Lehetőleg minél előbb.

 

Régóta jársz már a nyomomban, így hát jó modorra vallana részedről, ha végre továbbállnál. Sokat jártunk kézen fogva, igen, ám a változás szükséges, ha az állandóság már teherré válik. Ne feledd, te tökéletes vagy. Nélkülem is. Könnyedén találsz magadnak más csatlóst, játszópajtást, nekem viszont nélküled kell folytatnom életem útját.

 

Egyszer meséltél nekem egy különös fáról, amely úgy nőtt évszázadokig, mint a bolondgomba. Rohamos törtetése az ég irányába megállíthatatlan volt, így szép lassan kinőtte magát az univerzumból. És még tovább. Érdekes, hogy tőled hallottam ezt a történetet. Tudod, az én égig érő fám Te vagy. Kérlek, törj ki az én univerzumomból, szabadon engedlek.

 

Sok fejfájást okoztál már nekem, persze azt is hibátlanul végezted. A személyiséged megannyi formájával találkozhattam már, persze egyik sem volt rosszabb a másiknál. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire tökéletes vagy. Csak kár, hogy az én káromra.
Szóval kérlek, távozz tőlem, kedves Balszerencse,

Remélem soha többé nem találkozunk.