Pszichiátria Magazin

Gyermekkoromban szent meggyőződésem volt, hogy semmi nem fog megváltozni. A fák, a bokrok zöldellnek az örökkévalóságig, a virágok tündökölnek, és az állandóság állapota sosem múlik el. Annyira boldog voltam.

A változás szele arcul csapóan hirtelen érkezett meg. Hűvös volt, barátságtalan, és fájdalmas. Nem örültem neki, mindent felforgatott. Fákat, bokrokat, virágokat, állandóságot. Minden labilissá vált. Az emberek kapaszkodókat kerestek, hogy az erős széllökések következtében ne essen bántódásuk. Legtöbben az emlékeikbe kapaszkodtak, mások egyszerűen csak próbáltak elmenekülni a változás elől. Én is közéjük tartoztam. Ám tudtam, hogy ez butaság.

 

Attól, hogy próbálunk széllel szembe haladni, a szél nem csillapodik le, csak a mi dolgunk lesz rosszabb… először is, mint ahogy azt tudjuk, ha széliránynak ellentétesen haladunk, nagy erőbefektetést igényel az a munka, amely megakadályozza azt, hogy visszafordítson minket a szél. Ergo, szenvedni fogunk. Másodszor pedig… tudjuk, hogy egyszer meg kell adnunk magunkat a széliránynak, miért tegyük meg azt a szenvedős kitérőt? Ha már fáj nekünk a változás, ne nehezítsük meg még jobban.

Csakhogy ezt a bölcsességet a saját káromon kellett, hogy megtapasztaljam, ott, akkor, amikor menekültem előle. Emlékek, mondatok, pillantások zuhantak rám gyáva rohanásom közben. Pedig minden ezzel járó vezeklés kiküszöbölhető lett volna, ha hagyom, hogy bekövetkezzen. Hiszen ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz…