Gerinc csusszan, oldódik; tűnik el, mintha nem is lett volna! Ezt a folyamatot sosem értem, hiszen Éva a kígyóval találkozott, de az gerinces állat, ahogyan a Sátán maga alakjában sem hiszem, hogy féreg lenne, mégis akkor mi bíztat bárkit erre? Értetlen állok, míg azok alkohol mámorában, drogok kábultságától éppen olyan világba sodorják önmagukat, amitől rettegnek. Emberek esnek a földre sírva, az égre már senki sem kiált, hiszen megtanulták; az ottani megváltás hazugság. Senki sem hajtja imára a fejét, de az Ördöggel rendre váltanak csókot, Halállal incselkednek s büszkén mondják; „Neki még én sem kellek!”
Patonai Nikolett
A Társadalom ellensége
Az érzés, mikor a tömegben is csak egy vagy, s bár húsz körömmel kapaszkodsz, mégis csúszol abba a bizonyos verembe. Hiába már minden emberi szó, falaid úgy szigetelnek, ha akarod sem hallod meg sem az üres, sem a kedves hangokat. Távoli ismerősök, régi barátok és társak; nincs tovább erőd az általuk elvárt szerepek játszásához, nem akarsz többé hazudni arról, hogyan is vagy, de mégis félsz bárkire támaszkodni. Kénytelen vagy szeretet által vezérelve messze lökni mindenkit, ki csak közelíteni mer, ezzel is a saját kezeidre lépve a szakadék szélén. Tudnod kell; van, akinek esélye sincs bármiféle hangot hallani, mert Ő már csak ül a szobájában mindentől távol oly’ egyedül, hogy maga a Magány nem hallja már szavait, s az Övét még az éter sem fogadja be.
Gyomrom fordul, szégyenem nő, gerincem sajog; soha nem fájt még ennyire egyenesen állni, mint most. Érzem, a világ megfertőz, oltanak a csontot oldó szérummal, megbélyegeznek s maguk közé a nyomorba kívánnak rántani. Bűnös élvezetek rabszolgáivá teszik a nőket, s ez kortól külsőtől már független, aki nem hódol be, azt az utcasarkon tapossák, majd bélyeggel a homlokán tárják társaik elé. Bűnné válik a család és bármiféle régen normális és elfogadott biztonságot nyújtó életforma. Sokan megénekelték már s írták, hogy bár rengeteg a nem közénk való, a lőszergyárak képtelenek annyit termelni, amennyi elég lenne mindnek. Talán már az ott dolgozó munkás s főnökei, ma Te, holnap esetleg én, de egyszer mind csúszunk majd a földön, mert „megszoksz vagy megszöksz” a szabály. Persze mi döntünk a magunk sorsáról a kérdés az; vagy-e annyira ember, hogy megszűnj társas lénynek lenni?
Mindig van rosszabb és jobb helyzet, mindig van nagyobb és kisebb probléma, míg az ember hosszra s súlyra mér mindent. Az utcára lépve körbenézek látom az emberkupacot a megállóban, a buszon tolongani és a metrón zötykölődni. Nem látnak, nem érdekli őket a társuk, ha tehetnék, a másik tüdejéből vonnák ki az oxigént, mert az önmaguk iránt érzett gyűlöletet egymásra vetítik ki. Mindenki feszült, mindenki ideges s mindenki fél a másiktól, mérhetetlen a szmog, a kétségbeesés, s nincs mutató, ami oly’ mínuszba tudna menni, hogy valós értéket mutasson tolerancia terén. Sétálok köztük, ülök mellettük, állok előttük, bár méretem sem engedi, hogy lásson a horda, de tudom; ha nagyobb lennék sem méltatnának figyelemre. Sodródom a cipők közt, megbújok a karok alatt, élvezem, ha nem látnak! Te kicsinek mondasz, én szerencsésnek tartom magamat, mert míg e faj egyedei nem vesznek észre, nem is bánthatnak. Ezzel a naiv negatív tudattal élek percről percre, mikor közéjük merészkedek lopva figyelem mozdulatukat, szívem szakad megtört s félelmet sugárzó hangjuktól, gyűlölet ébred bennem ostoba tetteiktől. Ember vagyok, én is ember, mégsem öreg s mégsem bolond, de a társadalom kivet magából, hiszen nem követem a normáit.
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
