„Miután a fény távozni készül, megérkezik ő, az éter gyomrából előtörő gonosz palástja. A száguldó, halál hírnöke, a kapzsi és becsvágyó korom tüzes szikrája; a magányos, vak kaszás.”
Van fogalmad róla, ki vagy mi vagyok én? Engedd meg, hogy elmeséljem a történetem. Hajdan, mikor még az emberek csak csecsszopó ifjakként, csüngtek a természet lágy ölén, mi, Isten katonái szemeinket rájuk szegezve védtük, óvtuk őket. Minden egyes nemes harcos kapott egy küldetést, ami örökre szól, s útnak indultunk, hogy teljesítsük azt. Hogy mi volt az én küldetésem? A legborzasztóbb..idővel. Mikor a nap sugarai fáradtan térnek nyugovóra, behálózom őket és melengetve elringatom az összes arany fényt, mire azok már teljesen kialszanak. Sebesen, halkan haldoklanak kebleimen, mire feladják a harcot és átengedik helyüket a sötét köpenyem, nyirkos, ködös mivoltának. El kell őket altatni, minden alkalommal megölni. Hiszen mi képes meggyengíteni eme nemes fényeket, ha nem a sötétség? Hatalmas térképem, felterítem a sötét égboltra, s lelkem, a hold ezüstös fénye, erőtlen pislákolással, megtépázva, vérző sebekkel próbálja fenntartani magát az ártatlanok védelméért. Nehéz időket élünk. Mikor még a bűn nem tette be a lábát a halandók országába, jómagam munkája is biztosabb és enyhébb volt. Mára ez megváltozott. Sötét köpenyemmel felülkerekedem, s az ártatlan, legyilkolt fiak gyászos hulláit kormos fátylammal elfedem a külvilág szeme elől. Gyilkos, hóhéri bűnbeesett nyomorultak képét, lesújtó dühömmel ölelem körbe. Haragos, rémisztő bosszúval követem őket útjukon, mire vérbe fagynak s a pokol tornácán találják magukat. Élő ifjakat ezüst fényemmel kísérem, s finom, szerenáddal. Álltok és növények együttes kórusával, hűs leheletem halk neszével. Van, mikor felülök lelkem tetejére és onnan kémlelem az éjt. Figyelem, ahogy a halandók mivé lettek, bús tekintettel és fájó szívvel szállok alája az égnek, ha egy tiszta lélek kiszáll tulajdon testéből a maga ideje előtt. Karjaimmal ölembe zárom a síró, törött, szakadt apró szellemet és kormos csuhámmal körbe takarom; ölelem és óvom, ameddig a Nap aranyló gyermekei, meg nem jelennek, s fel nem kísérik a tiszta fattyat új hazájába. Tücskök édes szerenádja, baglyok bús ódája, fűszálak csendes játéka, fák ágainak nyikorgása, hideg szellő tombolása, apró patak zavargása. Már semmi sem a régi. Eltűnt a nyugalom, helyét a félelem gonosz kopói vették át. Az éj többé már nem békességet hozó fekhely, de félelmet és nyugtalanságot keltő rémisztő ábránd, amitől minden halandó retteg. Mi lett veled ő te nemes Föld? Fogságba ejtett a bűn, s nem szabadulhatsz többé. Történetem végére érve, ismét felteszem kérdésem; Tudod, ki vagyok én? Fájdalmat s kínt eltusoló, búskomor alak ki az égbolton járva-kelve szemlélődik a gyermeki ifjak felett, egy sötét hírvivő, kitől mindenki fél, retteg. Ez vagyok én; maga az éjszaka.
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
