A pöttyös labda
Három éves koromban kaptam egy pöttyös labdát. Piros alapon, fehér pöttyökkel. Ez nem túl érdekes történet, hiszen minden valamire való kisgyereknek megadatott az a lehetőség, hogy legyen egy pöttyös labdája. Nem is érdekelt annyira. Olyan természetes volt, hogy kéznél van, bár inkább csak porosodott. 5 évig.Aztán egyik nap rettenetes unalom szállt meg. Nem tudtam magammal mit kezdeni, mindenki el volt foglalva valamivel, csak én nem. Egye kukac, mondom, kimegyek labdázni. Felkaptam kicsiny poros játékomat, és kimentem az udvarra. Elkezdtem esetlenül pattogtatni, valahogy nagyon idétlennek éreztem magam attól, hogy ezt csinálom. Aztán egyre inkább belejöttem, két-három óra is eltelhetett már, de én fáradhatatlanul csak pattogtattam. Aztán ahogy észrevettem, mennyire elment az idő, berohantam a házba. A labdát kint hagytam, gondoltam hamarosan úgyis kijövök még játszani, ez úgyis olyan jó móka volt. Eltelt egy nap, két nap, két hónap, fél év, eszembe se jutott, hogy újra labdázgassak. Egészen addig, amíg újra rám nem telepedett az a rettentő unalom. Kimentem, megláttam az én kis labdámat szétrágva, meggyepálva, használhatatlanul. Közelebb mentem hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem, mi okozhatta halálát, majd az üreges részbe megláttam egy papír fecnit. Gondoltam kinyitom. Maszatolós golyóstollal írhatták, vagy az eső szétmosta a betűket, mindenesetre a következő szöveg állt a lapon: „Pedig én szerettem veled játszani…”
A szívem majdnem kiugrott a helyéről, annyira megijedtem. Ép ésszel nem tudtam felfogni, mi lehetett ez, mit jelenthet, ki írta, kinek szól, miért kellett elolvasnom. Őszintén szólva, inkább csak nem akartam tudomásul venni. Berohantam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Elkezdtem könnyezni, és csak az üzenetet olvasgattam. Aztán támadt egy remeknek vélt ötletem. Fogtam egy tollat és egy papírt, írtam gyorsan egy válaszlevelet: „Ki vagy? Kivel szerettél játszani?” - majd rohantam ki vele. Ahogy helyeztem volna be a papírt a labdába, arra lettem figyelmes, hogy egy újabb levél várt benne. Forgott velem a világ, remegő kezekkel simítottam ki, hogy elolvashassam. Ezen a papíron a következő állt: „Most már késő…” Ahogy elolvastam, a labda eltűnt. Egyszerűen eltűnt! Soha senkinek nem meséltem erről. De nem azért, mert attól féltem volna, hogy nem hisznek nekem. Félelmem oka kizárólag az, hogy ha elmondanám, esetleg rádöbbentenének arra, hogy ezzel a kitalált történettel nyalogatom magányos sebeimet, és egy kísértetjárta labdával takargatom a tényt, hogy mindössze egy embert állt velem szóba egész életemben, az is én magam voltam. Levélben.
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
