A modern, nyilvános kivégzések
Írhatnék történelmi tényeket, beszélhetnék a régmúltról, ami már elmúlt, de én a jelenben élek, ahogyan te is kedves Olvasóm. Nálunk már nincsenek szobrok, melyeknek élet és étel áldozatokat adjunk, nincs többé hajlongás, bálvány által irányított birkák. Újkorban élünk üres szívvel hit és remény nélkül, szabadon. Jó lenne, ha így lenne? Vannak népek, akik hozzánk európai kultúremberekhez hasonlóan társaikból kreálnak élő bálványokat. Ma már egészen más nevet kaptak; sztárok. Régen voltak szobrok, festmények, ma vannak pólók, bögrék, képek, poszterek és még rengeteg minden, amivel kifejezheted az adott személy/csoport iránt érzett imádatodat és csodálatodat. Ha picit pozitív szeretnék lenni, azt mondhatom; milyen jó, hogy a XXI. században itt nálunk Európa csücskében is szabadon érezhetünk valaki vagy valakik iránt gyűlöletet vagy imádatot anélkül, hogy ismernénk!
Mielőtt félreértenéd kedves Olvasó soraimat; nem feltétlen vagyok negatív ember, nekem is vannak „bálványaim”, sztárok, akikért sikoltva, őrjöngve, a rajongás okozta boldogságtól megrészegülve csillogó szemekkel bámulva őket a távolból egyszerűen megőrülök. Azt hiszem, mivel nem vagyok vallásos és valamiben hinnem kell, egyszerűen elkezdtem elérhetőbb lényekre támaszkodni, mint a számomra távoli és létezését mondhatni önmaga előtt is titkolt Istenben. Számomra ugyan a zene a mindenség, de igyekszem ügyelni arra; csak olyat szeressek, akinek életformája, felfogása és viselkedése sem az Utolsó Emberére hasonlít. Nekem fontos, hogy sokat beszélgetve az adott emberrel valóban meglássam benne a szívet és lelket. De most persze nem is rólam van szó, meg az általam képviselt „tisztelet a kivételnek” tömegről.
Régóta rágódom ezen a cikken, szeretném leírni, eléd tárni azt, amit mindig látok és tapasztalok. Remélem, soraim sokakhoz eljutnak, nem rombolok le senkiben álomvilágot, mégis picit tudatosabban kezd igényes példaképek után nézni. Egy „felnőtteknek szóló” mesefilmben láttam egyszer a leginkább kicsavart bemutatását ennek a mai celebségnek és sztárolásnak. Kiválasztottak egy kislányt, elhitették vele, hogy tehetséges – bár az én központúság értelmében mindenki egyéniség és mindenki valamiben tehetséges, így szerintem értelmetlen bármit kiemelni, tehát maradjunk abban, hogy nem tehetséges, csak az ő adottsága jobban eladható -, majd megfosztva magánéletétől, nyugalmától; konkrétan az őrületbe kergették. Drogozni, inni kezdett, egyre jobban torzult a személyisége, olyan viselkedésformákat vett magára, amit épeszű, normálisan szocializált, társadalmi normák által élő ember soha nem merne, nem is akarna! Hogy mi lett a vége? Feladta. Feladta a harcot és kivégezte magát. Az emberek boldogok voltak, majd jött – az amúgy szigorúan csak a sztorit figyelő néző számára abszurd hülyeség – a csattanó; a lány emberáldozat volt, hogy idén is jó legyen a termés. Ezt játszották minden évben. Ostobaság? Ki találta ki ezt a szörnyen gagyi sztorit? Merítsünk picit a valós életből… Több írótársam állított emléket olyan sztároknak, akik hasonlóan a mesében szereplő nőhöz tönkrementek, majd megölték magukat. És valóban… Lássuk a híradót; erre van is egy tökéletes idézetem, ami most azonnal felcsendült a fejemben, azt hiszem, ennél jobban én sem tudnám megfogalmazni.
„A botrányszagtól mentes hírt már senki meg nem hallja
De ha egy kis nyugdíjas az élettársát elevenen felfalja
A nézettség már a csúcsra mászott, ennyi hasznos dolog a tévében
Átkapcsolhatsz a CNN-re, háború van, élőben”
(Alvin és a Mókusok – Média)
Valóban így lenne? Élvezzük mások szenvedését, halálát? Szeretünk megbotránkozni, vágyunk arra, hogy nap mint nap az arcunkba vágják; igen, a világ gonosz és rossz? Mindenki meghal egyszer… Jól esik, ha másnak rossz, egy általunk nem kedvelt személyt kár ér? Ítélkezünk úgy, hogy nem ismerjük a másikat, imádunk olyan embereket, akik hátul a színfalak mögött mindenféle kábítószerrel csillapítják háborgó lelküket. Egyszerűen vágyunk rá, akarjuk, hogy egy “szépnek” titulált ember felmenjen az előttünk magasodó színpadra és zenében/színészkedés közben vagy bármilyen művészeti formában tehetsége által kiadva lelkét meghaljon a szemünk láttára. Nincs bennünk szánalom, fájdalomérzet, mert mélyen belül vágyunk rá, ily’ módon éljük meg a bennünk élő vadállatot. Élvezzük mások szenvedését, röhögünk ostoba beszédükön ők pedig, akár a gyerekek produkálják magukat tovább, mert feltűnési viszketegségük motiválja őket vagy egyszerűen csak mazochisták és élvezik lelkük összeroppanását?
Bárhogy is legyen, bármi is legyen az igazság, el kell fogadni, hogy vannak áldozatok, nézők és hóhérok a világban. A kérdés csak az kedves Olvasó, hogy a Te tehetséged keresett-e a piacon vagy éppen vásárolni jöttél?
Patonai Nikolett
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
