Pszichiátria Magazin

Már fél órája pucoltam fényesre az ablakot, és közben az elkövetett bűnöm járt a fejemben. Undorodtam a feladattól. De mégiscsak én hánytam le, nem bízhattam másra ezt az apró kihívást. Undorodtam magamtól is. Lassú, monoton súrolásom háromnegyed óra után a végéhez közelgett. Az ablak végre csillogott-villogott. Szebb volt, mint új korában, az újonnan beérkező személyek talán sosem fogtak volna gyanút arra, hogy mi is történt ott. Mádám Sértettség ezt viszont sosem hagyta megúsznom. Dögkeselyűként csapott le minden kínálkozó alkalomra, amikor csak felemlegethette gusztustalan baklövésem. Az az ablak már örökre bemocskolódott. Hiába tisztogattam annyit.

Hogy miért is hánytam le Mádám Sértettség ablakát? Rendben, elmesélem.

Szürke, őszi délután volt. A falevelek lágyan hulltak le a földre, meg minden ilyesmi, ami csak hozzátartozik az adott évszak sajátosságaihoz. Az igazság az, hogy én nem figyeltem arra, hogy mi történik a világgal. Nekem megvolt a saját kis nyavalyám, agóniám, egyszerűen kerülgetett egy kellemetlen rosszullét, miközben az utcán bandukoltam egyes-egyedül. Eleinte próbálkoztam a nyugi-csak-vegyél-nagy-levegőket technikájával, de aztán túlzottan rágörcsöltem, így már az ájulás is kerülgetni kezdett, szédültem, öklendeztem, tudtam, hogy ennek muszáj lesz kijönnie valamilyen formában. Éppen eszemet veszve kutattam egy kellő mértékben illendő hely után, ahol végre visszahányhatok mindent, amit valaha lenyeltem, amikor is csodák csodájára egy kedves kis kunyhó bejáratához érkeztem. Tudtam, hogy nincs idő az udvariaskodásra, vad dörömbölésbe kezdtem az ajtón, amit aztán senki nem nyitott ki. Akkor érkezett el az utolsó utáni, minden megszégyenüléstől mentes lehetőség, az ablak. Erőt vettem magamon, hogy bemásszak, de a lendülettől sugárba hánytam az üveg nagy részét, továbbá a keretéből még nagyjából 6-7 cm-t. Ebben a pillanatban láttam meg Mádám Sértettség vérben úszó szemeit azon a kis résen át, amelyen még önnön hányadékom láttatni engedett az ablakon keresztül. Azóta sem bocsátott meg nekem. Ezt én meg is értem, tényleg szörnyű, amit tettem. Csak az a probléma, hogy ő kínált meg előtte azzal a finom süteménnyel, amit kihánytam.