3.Rész
Szerelmesnek éreztem magam, boldognak., de ahogy fel kellett nőnöm, el kellett engednem a rejtett álmaim és vágyaim. Egyre jobban kezdett letisztulni a látásom és rájöttem, hogy valótlan és távoli dolgokra építettem az életem. Jack minden éjjel velem volt, de sosem éreztem azt, hogy igazán közel van hozzám. Falat épített maga köré, féltetten titkolta a múltját és a kilétét. Többször próbáltam szóba hozni a családját, a barátait, de olyankor szótlan lett, és úgy viselkedett, mintha semmit sem mondtam volna. Én viszont telhetetlen voltam, nem bírtam a kíváncsiságommal. Kutatni kezdtem, minden létező helyen, de semmi nyoma nem volt, mintha soha nem hagyott volna egyetlen lábnyomot sem az életben, nem tett volna semmit. Végső megoldásként hagytam a helyi levéltárat, ahol több évtizedre visszamenőleg őrizték a városunkban történt események dokumentációit.
Gyors léptekkel, izgatottan mentem oda, ez volt az utolsó reményem arra, hogy végre tisztán lássak. Mikor beléptem az ódon épületbe, megcsapott az iratok múltat idéző, áporodott illata. Kutatni kezdtem, több száz régi aktát néztem át. Három óra elteltével úgy éreztem nincs remény, a rengeteg papír fölé borultam és könnyezni kezdtem. A könnyeim mutatták meg az utat. Sírás közben lepergett előttem az életem. Minden percben magamat láttam Jackkel, ahogy épp rám néz, vagy épp megölel és csókol. A második gondolat a bátyám volt, ahogy együtt nevettünk, majd eszembe jutott a halála. Ebben a percben döbbentem rá valamire. Eszeveszetten kutattam a régi gyászjelentések között és rátaláltam valamire, ami az igazság kulcsa volt. Könnyes szemmel olvastam egy 1938-as bejegyzést:
„Jack Grey életét vesztette április 21-én egy tragikus balesetben. A húsz éves fiút gyászolja édesanyja és 17 éves húga”
Amint elolvastam lemeredtem, nem tudtam megszólalni, csak bámultam magam elé. Az ajkam és a testem remegni kezdett. Ezek szerint minden hazugság volt? Valóban nem is létezett? Kit csókoltam éjjelenként, ki tanított meg szeretni? Mi romlott el bennem? Nem tudtam felfogni mindezt, könnyes szemmel, zavarodott elmével futni kezdtem, olyan gyorsan, mintha az életem múlna rajta. Úgy éreztem, ha felbukom vége mindennek és én is megszűnök végleg. Jack története az őrületbe kergetett, minden kísértetiesen hasonlított a bátyám tragédiájára. Mindketten húsz évesek voltak, és mindketten április 21-én vesztették el az életüket. Én gyászolom a bátyám, ahogyan őt gyászolta a húga. A történet felborította az egész addigi hitem, életszemléletem a halálról alkotott képem.
Nem tudtam, hogy többé miben higgyek. Amint a temetőbe értem, kétségbeesetten kiabálni kezdtem: - Jack! Jack! Jack! Merre vagy? – Nem érkezett válasz. Én továbbra is remegtem és sírtam. Újra felkiáltottam: - Jack, válaszolj kérlek! Tudom, hogy nincsenek véletlenek! - Továbbra sem mutatkozott meg, tanácstalan voltam, nem tudtam mit tegyek. Ekkor eszembe jutott a hely, ahol először megpillantottam Őt. Futni kezdtem a régi sírkövek felé, de ott sem láttam. Azelőtt sosem olvastam el a feliratot rajtuk, de bárcsak megtettem volna! A fiú, akibe beleszerettem, a saját sírját bámulta meredten… A sokktól elakadt a lélegzetem és úgy éreztem összeesek. Rémülten levegő után kapkodtam, mely egyre jobban elfogyott előlem. Nem tudtam tovább tartani magam és a földre zuhantam, a sírkő oldalába vágtam a fejem, minden elsötétült előttem. Hosszú időn keresztül feküdtem a hideg földön, a testem lehűlt, lélegezni alig tudtam, a lelkem lebegett. Mikor újra kinyitottam a szemem megláttam Jacket. Gyönyörű szemeivel nézett rám, ami még az első találkozásunknál megbabonázott. Felsegített a padra, nagyon szédültem, fájt a fejem és forgott körülöttem a világ. A szemembe nézett, megsimogatta az arcom, én felé fordultam és legyengült hangon megszólítottam:-Tudok mindent! Miért látlak? Tudom, hogy április 21-én haltál meg mint a bátyám, csak 66 évvel ezelőtt. Kérlek válaszolj, mi a terved velem?-Nikol, azért látsz, mert elvesztél, annyira eltávolodtál a földi élettől, hogy ezáltal megláttad a halált. Félelmetes dolgokra képes a magány. Elveszíted a realitásérzéked, a vágyaid. Tudod az üres emberek úgy élnek, mint a holtak. Én is üres voltam, amíg meg nem kaptam az emberi csókodat és vissza nem hoztál engem. Emlékként jöttem vissza, egyedül benned élek.:- suttogta lágy hangján. A szemébe néztem, ő csókolni kezdett, én már alig tudtam magamról. Utoljára szóra nyitottam a szám: - Megkaptam a „halál csókját” . Soha nem akarlak elveszíteni. - Nem fogsz! – válaszolt, majd a földre nézett, én is odanéztem. Láttam a hatalmas, vérrel telt tócsát mellettem. Az én vérem volt. Furcsa nyugalom fogott el, a föld fényei egyre jobban elhalványodtak, egyre távolabbi lett minden. A könnyeim egybeolvadtak a vérrel, úgy éreztem felszabadultam, többé nem kínoznak rettenetes álmok, bűntudat, gyász. Jack járt az eszemben, ő volt az utolsó gondolatom, mielőtt engem is elragadott a halál. Mikor a legutolsó lélegzetem vettem, tudtam, hogy örökké együtt maradunk.
Tihanyi Stella
A weboldal tartalmának a másolása tilos, szerzői jogvédelem alatt áll.
Okostelefonoddal, már utazás közben is olvashatsz minket!
