Pszichiátria Magazin

 Teltek- múltak a napok, negyedik napja már, hogy elmentem a temetőbe reménykedve, de nem láttam a fiút. Minden nap egy újabb csalódás volt, kezdtem elveszíteni a hitem. Újra féltem, megint magamba zárkóztam, üres és szürke volt az életem. Úgy éreztem, hogy ő be tudta volna tölteni a hatalmas, tátongó lyukat a szívemben, amit a bátyám elvesztése okozott. Csalódnom kellett, de lassan már megszoktam, hogy valami mindig fáj.Rengeteg dolog mardosta a lelkem. A fájdalmat már születésünkkor belénk kódolják, fáj a születés, a csecsemő sír, mert éhes, a gyerek üvölt, mert elveszik a kedvenc játékát, a felnőtt könnyezik, mert valaha szeretett, valaha remélt.Egyik este összezavarodottan jártam a házat, a szüleim kérdő tekintettel néztek rám, láttam, hogy ők is szenvednek. Nem mondták ugyan, de elég volt belenézni a szemükbe, a szem árulja el az összetört embert. Sokáig nem értettem, hogy a szem a „lélek tükre”, de sajnos ezt is meg kellett értenem. Mikor sétálás közben a bátyám szobája elé értem, különös érzés fogott el. Be akartam menni, de nem volt erőm hozzá, inkább futni kezdtem, elmenekülni a gondok elől. Próbáltam nem gondolni rá, de mindig előttem volt az arca. Mikor beértem a szobámba, észrevettem valamit, ami nyugtalanítani kezdett. Meredten bámultam az asztalra, a vázámban egy rózsa volt, egy üzenettel. A papír nagyon réginek tűnt, már átjárták az öregség szikrái és barnára festették a hófehér lapot. Az üzenetben ez állt:„ A rózsa szirmait a vér színezi vörösre. Tudom, hogy eljöttél minden éjjel, figyeltelek, de te még csak észre sem vettél. Arra vagyok, amerre az ember képtelen látni, úgy érzem, tudok még vágyni”Amint elolvastam, ismét tele lettem kérdésekkel. Gyors léptekkel indultam le az emeletről és ideges hangon kérdezgettem a szüleim:-Hogy került a rózsa a szobámba?-Milyen rózsa? – értetlenkedtek, és én láttam, hogy valóban nem tudják, miről van szó.-Nem tudjátok, hogy ki adta? Ha nem ti, akkor mégis ki?-Kicsim, biztos van rá magyarázat. – próbáltak megnyugtatni.Átjárt a félelem, borzongani kezdtem, mégis vonzott az ismeretlen. Nem tudtam felfogni, hogy valaki bejött a házunkba úgy, hogy nem látta senki, ott voltam, mégsem éreztem a jelenlétét. Biztosan tudtam, hogy a fiú tette oda. A személye egyre titokzatosabb és félelmetesebb lett. Már nemcsak rajongást éreztem, hanem csodálatot. Csodáltam valakit, akiről semmit sem tudtam, csak azt, hogy az érintése jéghideg, az arca gyönyörű, és úgy jár közöttünk, hogy a szemünk világa elkerüli őt. Nem tudtam egy helyben maradni, látni akartam őt. Már éjfélt ütött az óra, a szüleim nyugovóra tértek, de az én elmém nem tudott megnyugodni. Felvettem a cipőm és a temetőbe siettem, közben a fiú szavai csengtek a fülemben. Harcoltam magammal, az egyik részem azt diktálta, hogy nem vagyok normális, hogy éjjel egy kihalt temetőben, egy ismeretlen férfival találkozom, a másik részem viszont bármit megtett volna, hogy újra vele lehessen. Én a másodikra hallgattam, legyőztem a veszélytől való félelmem és furcsa módon bizalmat éreztem a fiú iránt.Mikor odaértem az égbolt sötét színekben pompázott, a Hold az utolsó fázisába ért, bekövetkezett a telihold, ez baljós jelként hatott rám. A temetőben az este is misztikus csendet idézett a lágy szellő és a síri csend. Csodáltam a helyet és a nyugalmat, amit adott. Tágra nyílt szemekkel jártam a temetőt, mindenhol őt kerestem, néztem a sírköveket, a magára hagyott kereszteket, de őt nem láttam. Egészen addig, míg meg nem éreztem, hogy valaki a hátam mögött áll. Hallottam, hogy gyors ütemben veszi a levegőt és egyre közelebb van. Féltem hátra nézni, de nem akartam olyat látni, ami újra elveszi a reményem. Már közvetlen mögöttem állt, levegő után kapkodtam, vágytam rá, de ezt magam előtt is titkoltam. Mikor már csak pár centire volt tőlem, hideg kezek érintését éreztem a vállamon. Maga felé fordított, mélyen egymás szemébe néztünk. A tekintete tele volt vágyakozással. Én is akartam őt, de amikor az ajka közeledett felém, elfordultam. Elvégre mit is tudok róla? Megéri-e kockáztatnom? Mosolygott és megkért, hogy sétáljunk. Séta közben észrevettem, hogy időnként engem néz, de mikor ránéztem, elkapta a tekintetét. A temető legvégére vitt és leültünk egy nagyon régi, korhadó padra. Félénken megszólaltam:-Megmondanád kérlek a neved?-Jack Grey – válaszolt röviden.-Mi a baj Nicol? – kérdezte.Megrémültem, gyorsan felkeltem a padról és erőteljes hangon ráordítottam:-Honnan tudod a nevem?A fiú megfogta a kezem, lágy mozdulattal leültetett és simogatni kezdett, halkan a fülembe súgta:- Nem minden rossz, amit nem ismersz. Az emberek félnek az éjszakától, csak mert nem tudják, mit rejt a sötétség, pedig minden pont olyan, mint nappal. Félsz tőlem, mert nem látod, mi van a felszín alatt, pedig hidd el, nem tennék veled semmi rosszat, egyetlen bűnöm van…- Mi a bűnöd? – kérdeztem elgyengült, vágyakozó hangon.- Akarlak téged és ezzel felbontok minden lehetséges törvényt.Amint kimondta megfogott, magához szorított és szenvedélyesen csókolni kezdett. Nem bírtam ellenállni, pedig tudtam, hogy nem azt teszem, amit kellene, de nem érdekelt. Átöleltem, a kezét a derekamra tette, elkezdte csókolgatni a nyakam. Azelőtt nem éreztem szenvedélyt. Nem ismertem azt, az érzést, hogy bár megállíthatnám az időt és örökké az élvezeteknek élnék. Addig a percig. Megmozdított bennem valamit és aztán már nem tudtam másra gondolni, csak rá. Az éjszaka végén, mikor már menni készültem, elém állt és így szólt:-Ígérj meg nekem valamit!-Mit? – válaszoltam mosolyogva-Kérlek, látogass meg minden éjjel. Várni foglak, amint éjfélt üt az óra.-Megígérem – feleltem neki.Mindig olyan ember voltam, aki képtelen a hazugságra és ezek a szavak örökre megváltoztatták az életem. Minden este felöltöztem és kiszöktem, amint elérkezett az éjfél. Minden a miénk volt, úgy éreztük, hogy megszűnt körülöttünk a tér és az idő. Csak én, ő és a vad vágyak. Szerelmesnek éreztem magam, de továbbra is kavarogtak bennem az érzések. Meg akartam ismerni Jack múltját, érzéseit, de soha nem jutottam semmire. Nem találtam a közösségi oldalakon, a világhálón, sehol. Mintha sosem hagyott volna nyomot maga után, mintha nem is létezne.